Így lettem otthonülő tanárnőből kamionsofőr és világutazó

Út - utazás - úton levés - vezetés. Életem meghatározó és egymásba fonódó fogalmai, munkában és magánéletben egyaránt. Amióta az eszemet tudom, mindig is érdekelt az utazás, távoli tájak felfedezése, más kultúrák megismerése. Már gyerekkoromban is imádtam a természetfilmeket és az ismeretterjesztő könyveket. Naphosszat bújtam a térképeket, világatlaszokat, és gyakran álmodoztam egy olyan életről, amilyet a nagy kalandorok, felfedezők, utazók, újságírók élnek. Elképzeltem, hogy gumicsizmában túrázom a dél-amerikai dzsungelben, kengurut simogatok Ausztráliában, ősi civilizációk nyomába eredek a Közel-Keleten, romvárosokat fedezek fel, tevegelek a sivatagban, hegyet mászok, raftingolok, bámulom az óceánparti naplementéket egy trópusi szigeten, vagy épp vacogva csodálom a sarki fényt a jéghideg, sarkvidéki éjszakában, bennszülött törzsekkel találkozom, helyi szokásokat figyelek meg, eközben pedig írok, fotózok, és inspiráló tapasztalatokkal gazdagodom.

Hihetetlen, hogy mára mindez megvalósult, és volt szerencsém átélni ezeket az élményeket, noha kezdetben oly távolinak és elérhetetlennek tűntek ezek az álmok, hiszen egy kicsi, felvidéki faluban és egy egyszerű családban nőttem fel, ahol nem túl sok kitörési lehetőség állt rendelkezésemre, és egy teljesen szokványos jövőkép rajzolódott ki előttem. Azt pedig, hogy már csak a munkámból adódóan is az utazás és a vezetés lesznek életem központi elemei, végképp nem gondoltam volna...

A KEZDETEK, AVAGY HOGYAN LÉPTEM A TANÁRI PÁLYÁRA

Az iskolában mindvégig kitűnő tanuló voltam, de az iskolai tárgyakon kívül is szerteágazó volt az érdeklődésem. Mindig is hajtott a vágy, hogy új dolgokat próbáljak ki, és fejlesszem önmagam. 6 évig jártam magántanárhoz angolórákra, 7 évig versenyszerűen kyokushin karatéztam (barna öves vagyok), 8 évig pedig zongorázni tanultam. Az iskolában szakkörökre jártam, és sportversenyeket, iskolai vetélkedőket nyertem. Szerény és halk szavú, de határozott, céltudatos és kitartó lány voltam.

A szlovák nyelvet viszont eleinte gyűlöltem, noha születésemtől fogva az életem része volt. Csehszlovákiában születtem, majd Szlovákiában nőttem fel, és jártam iskolába. A felmenőim közt vannak magyar, szlovák és csehszlovák állampolgárok, miközben az őseim sosem hagyták el az otthonukat, csak a határt tologatták a fejük felett ide-oda az elmúlt évszázad során. Jómagam az óvodában kezdtem szlovákul tanulni. Az óvónők képeket mutattak nekünk, azokon gyakoroltuk a szlovák szavakat. Az egyik nagy kép egy ház udvarát ábrázolta, ahol egy kisfiú a tyúkokkal játszott. Az óvónő rámutatott az egyik tyúkra, és kérdezte, hogy mi ez szlovákul, az ovis csoportunk meg kórusban kiabálta, hogy sliepka. Hát a ház? Dom. A fiú? Chlapec. És így tovább. Ekkor még nem értettem, hogy miért kell szlovák szavakat tanulnom 3-4 évesen, és miért jön hozzánk szlovákul a villanyszámla. Lassacskán megszoktam, hogy az államnyelv nem az a nyelv, amit mi beszélünk otthon. Hogy mi kisebbség vagyunk abban az országban.

A középiskolában szerettem meg a szlovák nyelvet meg úgy általában a nyelveket, s rájöttem, hogy akár hasznomra is válhat az a kétnyelvű környezet, amelyben felnőttem. Miután minden érettségi tantárgyból emelt szinten színjelesre vizsgáztam, úgy döntöttem, hogy nyelvi duplaszakra megyek továbbtanulni, hiszen ez tűnt a legkézenfekvőbbnek számomra. Így lettem végül szlovák nyelv és irodalom - magyar nyelv és irodalom szakos tanár, az alap- és a mesterképzés sikeres elvégzése után pedig (már a kamionozás mellett) doktori címet szereztem szlovák-magyar kontrasztív nyelvészetből. Szeretem megfigyelni a nyelvek struktúráját, működését, és érdekelnek a különböző nyelvi jelenségek. Mindhárom szakdolgozatomat nyelvészeti témákban írtam, szakterületem és vesszőparipám egy kurrens nyelvészeti ágazat, a kontaktológia (nyelvek kapcsolata és egymásra gyakorolt hatása) lett, amivel szép sikereket értem el (az "év szakdolgozata", tanulmányi ösztöndíj, TDK - 1. hely, tanulmánykötetben való megjelenés), melyek nem jöhettek volna létre a kedvenc egyetemi tanárom és mentorom, Simon Szabolcs tanár úr nélkül, akinek nagyon sokat köszönhetek ezen a téren. Igyekeztem kihozni a lehetőségeimből a maximumot, vagy talán csak kerestem a helyem a kettős nyelvi identitás útvesztőiben, s végül ez lett az a terület, amelyben tényleg megtaláltam önmagam. Elsősorban nyelvésznek, nyelvtanárnak vallom magam, ezt tekintem a hivatásomnak, és ez az, amivel szívesen foglalkoznék egész hátralevő életemben.

Az egyetem első évét nappali tagozaton végeztem el, majd másodévesként átléptem levelező tagozatra, mert szerettem volna dolgozni, önállósodni, saját egzisztenciát teremteni. 20 éves koromtól kezdve folyamatosan dolgoztam a tanulmányaim mellett, így mindhárom diplomámat (alap, mester, doktori) teljes állású munka mellett szereztem meg. Az első munkahelyemen személyi asszisztensként dolgoztam egy kis cégnél 2 évig, ahol főként adminisztrációs teendőket láttam el, majd lehetőséget kaptam a tanításra egy helyi általános iskolában, ahol további 2 évig dolgoztam. Emellett foglalkoztam korrepetálással, kisebb fordításokkal, írással, szövegszerkesztéssel. Azzal, hogy bekerültem egy iskolába, ahol máris élesben gyakorolhattam a tanítást, egy álmom vált valóra. Imádtam a tanulmányaimat, amelyben kimagasló eredményeket értem el, mellette pedig azzal foglalkozhattam, amit szeretek, és ami passzol hozzám. Úgy tűnt, hogy szakmailag révbe értem, és megvan mindenem, amire vágytam. Vagy mégsem?

A FORDULÓPONT...

Mindent úgy csináltam, ahogy elvárható volt tőlem, maximális teljesítményt nyújtottam mindenben, mégsem voltam maradéktalanul boldog és elégedett. Valami mégis hiányzott az életemből. A tűz, a szikra, a szenvedély. Valahol mélyen, legbelül, ott szunnyadt bennem a kalandvágy, és még mindig az az álmodozó kislány voltam, aki csillogó szemmel nézte az esőerdőkről szóló természetfilmeket, és szenvedéllyel lapozgatta a görög mitológiáról vagy épp Trója romjainak feltárásáról szóló könyveket. Tele voltam álmokkal, tervekkel, ötletekkel, melyeket egy időre elnyomott a való világban való helytállás, a felnőtté válás folyamata, a tanulás, a munka, a szürke hétköznapok monotonitása, és halvány sejtelmem sem volt róla, hogy hogyan tudnám ezeket az álmokat megvalósítani.

Amikor tanárként dolgoztam, volt egy piros noteszem a jegyzeteimnek. Időnként, ha volt egy kis szünetem a suliban, kikapcsolódásképp elkezdtem a notesz hátuljába útiterveket meg bakancslistás úti célokat skiccelni. Történt egyszer, hogy az iskola könyvelőnője éppen bejött a tanáriba, hogy kiossza a fizetési szalagokat. Ránéztem a noteszre, ahol egzotikus országok nevei sorakoztak, majd a kezembe nyomott papírfecnire, amin egy nevetséges összeg díszelgett. Olyan érzésem támadt, mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Kijózanító volt a felismerés, hogy hiába dolgozom keményen, és hiába szeretem a munkámat, én ebből a fizetésből a Járda-szigeteknél meg a hiteltörlesztéseknél távolabb nem fogok jutni. Gyökeres változásokra van szükség. A párom, aki akkor már régóta nemzetközi kamionsofőrként dolgozott, egy ideje pedzegette, hogy rakjam le a kamionos jogsit, és menjünk ki együtt külföldre dolgozni, hiszen úgy mindig együtt lehetnénk, több pénzt kereshetnénk, már a munkánk során is egy kalandos, változatos életvitelt folytathatnánk, emellett pedig felépíthetnénk egy olyan életet, amilyenről mindig is álmodoztunk.

Több ilyen apró felismerés után eljött egy pont, ami olyan volt, mint amikor a hajnali ködpára felszáll, a napsugarak pedig beragyogják a mezőt. Hirtelen összeállt a kép, és tisztán láttam mindent. Ez lehet az a sorsfordító pillanat, ami gyökeresen megváltoztatja az életemet. Az a nagy lehetőség, amelyben kiteljesedhet a bennem motoszkáló kalandvágy, és amiben egyesülhet mindaz, amire valaha is vágytam. Ijesztő volt szembenézni a tényekkel és vállalni a nehézségeket, de a szívem mélyén biztosan tudtam, hogy mire vágyom: együtt lenni a szerelmemmel, egy szabadabb közös életet élni és megvalósítani életünk nagy kalandját. Vettem hát egy nagy levegőt, és még a mesterképzés befejezése előtt, a tanári munka mellett beiratkoztam az autósiskolába, ezúttal C, majd C+E tanfolyamra. Ezzel leraktam egy új élet alapjainak legelső építőkövét, amivel párhuzamosan meg kellett hoznom azt a döntést is, hogy lemondok - legalábbis egy időre - a tanári pályáról és úgy általában mindenről, amiért egész addigi életemben tanultam és dolgoztam. Ez roppant nehéz volt, de minden álom megvalósítása lemondásokkal és nehézségekkel is együtt jár...

A kamionos jogsi megszerzése életem legnagyobb próbatétele volt. A vizsga napján jobban izgultam, mint bármelyik egyetemi vizsga, előadás vagy tanóra előtt, hiszen ez cseppet sem volt testhezálló feladat számomra. Életemben először csináltam valami olyasmit, ami messzemenőleg túlmutatott a komfortzónámon, és ami nemcsak a környezetemet hökkentette meg, hanem saját magamat is megijesztett. De tudjátok, hogy szól a mondás: ha nem ijeszt meg, akkor nem álmodtál elég nagyot...

A kamionos vizsgák sikerrel zárultak, zökkenőmentesen abszolváltam minden tanfolyamot, és megszereztem a szükséges igazolványokat ahhoz, hogy nemzetközi kamionsofőrként dolgozhassak az EU-ban (digitális sofőrkártya, GKI - professzionális sofőrigazolvány, ADR - veszélyes anyagok szállításához szükséges igazolvány, PÁV - pályaalkalmassági vizsgálat). Fokozatosan felszámoltam az otthoni életemet, elintéztem minden szükséges teendőt, és mire kézbe vettem a mesterdiplomámat, már minden készen állt a közös munkára. A diplomaosztómról szinte egyenesen a kamionfülkébe pattantam, s kezdetét vette egy teljesen új élet.

A KÖZÖS MUNKA - EGYÜTT A VOLÁNNÁL

Teljesen új alapokra helyeztük a közös életünket a férjemmel, és közel 8 évnyi "kamionos távkapcsolat" után egyik végletből a másikba csöppentünk: együttlét 0-24 órában egy 4 négyzetméteres kamionfülkében. Ő is felmondott a munkahelyén, és együtt, tiszta lappal kezdtünk dolgozni egy új munkahelyen. Elsőként egy szlovén székhelyű cégnél helyezkedtünk el, amelynek néhány hónap után búcsút intettünk elvi és anyagi nézeteltérések miatt, arra viszont tökéletes volt ez a munkahely, hogy kicsit belerázódjak a munkába, és gyakorolgassam a vezetést. Korábban is kijártam a szabadidőmben Jozsóval fuvarba, így nem volt zsákbamacska a kamionos életmód, amikor viszont már nekem is vezetnem kellett egy 40 tonnás szerelvényt az autópályás forgalomban, az teljesen más tészta volt. Az első napok borzalmasan teltek. Folyamatosan migrénes rosszullétek gyötörtek, alig tudtam enni, lefogytam, és a hajam is hullani kezdett a stressztől. A legelső közös fuvarunkon alkatrészeket szállítottunk egy nyugat-németországi katonai bázisra. Amikor reggel odaértünk a bázisra, falfehéren botorkáltam be az irodába, és rögtön futottam a mosdóba hányni. Szinte azonnal megfájdult a fejem vezetés közben, annyira be voltam feszülve, így eleinte csak egy órát bírtam vezetni egyhuzamban. Néhány hét után azonban elkezdett bennem oldódni a feszültség, és szép lassan belejöttem a munkába. A férjem személyében, aki akkoriban még csak a vőlegényem volt, egy hihetetlenül inspiráló és támogató partnerre leltem, lényegében neki köszönhetek mindent, amit valaha sikerült megtanulnom a kamionozásról. Az elején egyszerre volt megértő és szigorú, következetes is. Próbált segíteni, tanácsokkal látott el, de nem végezte el az én munkámat, sosem vezetett például helyettem, az én sofőrkártyámmal. Kezdettől fogva megvoltak köztünk ezek az íratlan szabályok, és mindig kivettem a részem a munkából, hiszen mindketten tudtuk, hogy hosszú távon csak így lesz működőképes a közös munka.

Miután leléptünk az első közös munkahelyünkről, Németország felé vettük az irányt. Ott egy kis török cégnél kezdtünk dolgozni, s végül 2 évig maradtunk. Ez a munkahely volt számomra az a bizonyos mélyvíz. Mivel havonta 25 ezer kilométert mentünk, mindkettőnk maximális vezetési idejére folyamatosan szükség volt, így nem válogathattam, hogy mikor vagy hol, milyen útszakaszon akarok vezetni. Menni kellett, és kész. Nappal és éjszaka, napsütésben és havazásban, autópályán és sima főutakon, síkságon és hegyvidéken, gyér forgalomban és csúcsidőben. A munkáltatóinkkal pedig angolul és németül is kommunikáltunk, így a nyelveket is gyakorolhattuk. Kemény két év volt, amely alaposan kiszélesítette a komfortzónámat, ráadásul eléggé kizsákmányoltak minket, de ezalatt a két év alatt megerősödtem, rengeteget fejlődtem, és sokat tanultam a szakmáról, a világról, önmagamról. Ennek a munkahelynek köszönhetem, hogy ma már bármilyen útszakaszon és bármilyen körülmények között magabiztosan merek vezetni, és nem riadok vissza a váratlan helyzetektől. Összességében nagyon hasznos tapasztalat és egy óriási kaland volt az egész. Ezután éreztem úgy, hogy teljes mértékben egyenrangú partnerek lettünk a férjemmel a közös munkát illetően is.

Végül pedig egy magyar székhelyű, de nemzetközi kötelékekkel rendelkező, magyar-francia céghez szegődtünk, ami Magyarország egyik legnagyobb és legnívósabb fuvarozói vállalata, s ahol a fuvarozás egyik speciális ágazatában, a reptéri árufuvarozásban dolgozunk jelenleg (2022) immár 7 éve. Itt végre megtaláltuk az arany középutat és azt a rendszert, stabilitást, anyagi és morális megbecsülést, amit mindvégig kerestünk.

A közös munka eleinte sok nehézséggel járt, de hamar belerázódtunk, és elkezdtük élvezni ezt az élethelyzetet. Azt hiszem, erről mindent elárul az, hogy eleinte csak 1-2 évre terveztük ezt az életformát, amíg összeházasodunk, és megalapozzuk a jövőnket anyagilag, s most, 2022-ben pedig már 9 éve tart ez az állapot - és még mindig imádjuk! Az összezártság és az állandó együttlét sok kapcsolatot próbára tesz, de a legnagyobb őszinteséggel mondhatom, hogy a mi esetünkben abszolút megerősítette az amúgy is szilárd lábakon álló köteléket. Ennek titka két dologban rejlik. Az egyik az, hogy egymás legjobb barátai is vagyunk, a másik pedig az, hogy igyekszünk mindent humorral, rugalmasan, pozitív hozzáállással kezelni. Nyilván a mi kapcsolatunk sem tökéletes, és nálunk is előfordulnak időnként összezördülések, de az évek alatt maximálisan összecsiszolódtunk, és hatékony csapatként dolgozunk együtt, ami abszolút jótékony hatást gyakorolt a magánéletünkre is. Kialakult a közös rutinunk a kamionban és otthon is, és ma már olajozottan végezzük el a különböző teendőket. A mi házasságunkban nincsenek klasszikus férfi és női feladatok, mindent együtt csinálunk. Én szívesen segítek megszerelni valamit, és nem riadok vissza attól, ha egy kis olaj megy a körmöm alá, ő pedig imád sütni-főzni, és remek ötletei vannak a konyhában is. Együtt minden jobb és könnyebb. Egy végtelen kaland az életünk, amit nem tudunk megunni.

Arról pedig, hogy technikailag mi mindennel jár együtt ez az életforma, milyen egy átlagos napunk a kamionban, és milyen élményeket gyűjtöttünk már eddig a munkánk során, egy másik blogbejegyzésben mesélek őszintén és részletesen.

ÉRZÉSEK ÉS KONKLÚZIÓ - AVAGY HOGYAN TEKINTEK MOST MAGAMRA

Nagyon szerencsés és áldott vagyok, hogy az élet felkínált egy olyan lehetőséget, amelyben kiteljesedhettem. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy nem leszek egy klasszikus családanya és háziasszony, aki gyereket nevel, és egész nap vidáman sürög-forog a konyhában. Valahogy sosem tudtam elképzelni magam abban a szerepkörben. Nem szeretem a kötöttségeket, a szabályokat, a társadalmi elvárásokat, a megfelelési kényszert. Engem mindig más dolgok foglalkoztattak, más álmaim voltak, másfajta életmódra, szabadságra és átlagon felüli kalandokra, élményekre vágytam. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy épp a kamionozás lesz az álmaim megvalósulásának záloga, hisz a kamionvezetés cseppet sem tűnt testhezállónak számomra, végül mégis ennek a szakmának köszönhetem, hogy valóra tudtam váltani az álmaimat - kéz a kézben életem szerelmével. Kétségkívül könnyebb és kényelmesebb lett volna az eredeti szakmámnál és a kitaposott ösvényen maradni, de akkor a mai napig azon keseregnék, hogy nem tudtam elérni a céljaimat. Duzzoghatnék a tanári fizetés miatt, hibáztathatnám a kormányt és az egész társadalmi rendszert, belesüppedhetnék az önsajnálatba, miközben minden reggel megpróbálhatnék mosolyt erőltetni magamra, amikor bemegyek az iskolába tanítani. Nem akartam így élni, ezért más utat választottam, és a saját kezembe vettem a sorsom irányítását. Van az a mondás, hogy "segíts magadon, Isten is megsegít", és én abszolút hiszek ebben! Ha nem vállaljuk a felelősséget önmagunkért, mindig csak a körülményeket hibáztatjuk a saját helyzetünk miatt, és azt várjuk, hogy a sült galamb a szájunkba repüljön, akkor nem jutunk előrébb. Ha viszont pozitívan és tudatosan gondolkodunk, majd bátor szívvel és határozott lépésekkel haladunk a céljaink elérése felé, akkor előbb-utóbb mellénk szegődik az isteni gondviselés is, és a dolgok szép lassan körbeérnek.

Felnőttként is rendkívül célorientált és erős akaratú vagyok, mindig kisebb-nagyobb célokban gondolkodom, és meg is dolgozom azért, hogy elérjem őket, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy minden álom megvalósítása nehézségeket is tartogat. Semmit sem kapunk ingyen az élettől, és ahol nyerünk valamit, ott el is veszítünk valami mást. Egészen fiatalon átestem egy rendkívül éles és meredek karrier- és életmódváltáson, ami kihívásokkal és áldozatokkal járt együtt, de sosem panaszkodtam emiatt, hiszen én választottam ezt az utat, és bátran kijelenthetem, hogy összességében megérte.

Napi 24 órában együtt lehetek azzal, akit a legjobban szeretek, és mindmáig ez a legnagyobb motivációm. Már a munkánk során is egy kalandos, változatos életvitelt folytathatunk, a megkeresett pénzből pedig elértünk mindent, amiről valaha álmodoztunk. Megteremtettünk egy saját otthont, egy biztos anyagi hátteret, emellett beutaztuk a fél világot, és valóra váltottuk a legnagyobb álmainkat. Továbbá, ha nem lett volna elég bátorságom belevágni a kamionozásba, akkor nem szereztem volna vezetési rutint és egyéb, meghatározó élettapasztalatot Európa 26 országában, nem tettem volna szert egy csomó gyakorlati ismeretre, rugalmasságra és talpraesettségre, ami korábban hiányzott belőlem, és valószínűleg soha nem kezdtem volna el blogot írni sem. Egyszóval tehát sokkal kevesebbnek érezném magam, és sokkal szegényebb lenne az életem. Ha össze kéne foglalnom egy gondolatban, hogy általánosságban minek örülök a legjobban, és mire vagyok a legbüszkébb, akkor arra, hogy az én életemben nem voltak üresjáratok, elvesztegetett időszakok és elszalasztott lehetőségek. Mindig igyekeztem teljes életet élni, aktívan és hasznosan tölteni az időmet, megragadni minden lehetőséget, és örülök, hogy volt bátorságom megtenni a megfelelő lépéseket a megfelelő időben. Az eltelt évek és az elért eredmények azt igazolják, hogy érdemes bátran élni és nagyobbat álmodni.

Na de mégis mi mindent sikerült a közös munkának és a tudatos hozzáállásnak köszönhetően elérnünk?

Mielőtt elkezdtünk együtt dolgozni a férjemmel, egészen más életünk volt. Egy lepukkant lakásban laktunk, hiteleket fizettünk (autó, lakás), a nagy utazásokról pedig csak álmodoztunk. Mindketten egyszerű családból származunk, így nem tartozunk azok közé, akik lakást, autót vagy komolyabb anyagi juttatásokat kapnak a szüleiktől útravalóul a nagybetűs élethez. Semmit sem hoztak elénk aranytálcán, ezért hamar hozzászoktunk, hogy meg kell dolgoznunk azért, amit szeretnénk elérni. Mindazt, amit valaha elértünk, önerőből, becsületes munkával és ketten együtt, közös erőfeszítésekkel valósítottuk meg - fizikai, szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Erre pedig roppant büszkék vagyunk, és örülünk, hogy így alakult, hiszen az önállóság a legnagyobb szabadság, és mi nem is szeretnénk semmilyen formában kompromisszumokat kötni.

Miután eldöntöttük, hogy változtatunk az életünkön, és az álmaink nyomába eredünk, az első 2 év leforgása alatt kifizettük az autóhitelt, összeházasodtunk a Seychelle-szigeteken, és megtartottuk az otthoni, templomi esküvőnket. A következő 2 évben felújítottuk a lakásunkat, közben gyűjtöttünk annyit, hogy rendezni tudjuk a lakáshitelt is, ami egy óriási lépés volt egy szabadabb élet felé. Emellett utaztunk is, eljutottunk többek között Kubába, Egyiptomba, Prágába, Athénba. Ezután meglett az új autónk, álmaink terepjárója. Egy hónapot töltöttünk Ausztráliában intenzív felfedezéssel, és bebarangoltuk a Közel-Kelet két csodás országát, Jordániát és Ománt. Egy újabb 2 éves periódus után pedig a lakásunk eladásával és a megtakarításaink felhasználásával belefogtunk a saját kis otthonunk felépítésébe, aminek immár büszke tulajdonosai vagyunk. Közben pedig továbbra is hódoltunk a legnagyobb szenvedélyünknek, az utazásnak, még a világjárvány sem állíthatott meg minket. Eljutottunk a finnországi Lappföldre, egy csodás, 10 napos álomnyaralást töltöttünk Szantorini szigetén, amit a második nászutunkként éltünk meg. Bejártuk Montenegrót egy emlékezetes road trip keretében, és közel egy hónapig utazgattunk Kolumbiában, ami nemcsak a 40. meglátogatott országunk lett, hanem általa már elmondhatjuk magunkról azt is, hogy jártunk mind a 6 (lakott) kontinensen, ami egy óriási mérföldkő és sikerélmény számunkra.

Ám az út rögös volt idáig. Az elején voltak hónapok, amikor örültünk, ha a számláinkat be tudtuk fizetni. Kétszer is hirtelen jött a munkahelyváltás, s már kezdtük elveszíteni a reményt, hogy találunk egy olyan céget, ahol hosszabb távon el tudunk helyezkedni. Már majdnem feladtuk a közös munkát, amikor végre megtaláltuk álmaink munkahelyét. Aztán volt olyan is, hogy Jozsó műtétje közben komplikáció adódott, majd hónapokig lábadozott, én pedig 0-24-ben mellette voltam, ápoltam. Hosszú időre kiestünk a munkából, és a napjaink a testi-lelki fájdalomról, túlélésről szóltak. De bármilyen problémák is adódtak, mindig tudtuk, hogy együtt megoldjuk őket, és egy pillanatra sem tévesztettük szem elől a céljainkat.

Ma már nem hiányzik semmi. Nem vagyok távol a szerelmemtől, nincsenek szürke hétköznapok, nincs reményvesztett álmodozás. Nem hiányzik a tűz, a szikra, a szenvedély. Nincsenek kérdések és bizonytalanság. Valóra vált álmok vannak. Révbe értem, és megvan mindenem, amire valaha vágytam. Maradéktalanul boldog és elégedett vagyok.

MUNKA VS. UTAZÁS

Amellett, hogy a munkánkból adódóan folyamatosan úton vagyunk, a magánéletben is igyekszünk kihasználni minden lehetőséget az utazásra, hiszen ez a hobbink és szenvedélyünk, amire nem sajnáljuk az időt, pénzt, energiát. Hálásak vagyunk, hogy a munkánk során is kiélhetjük valamelyest a kalandvágyunkat, de mégiscsak az az igazi utazás, amikor a magánéletünkben, teljesen szabadon és kötetlenül kelhetünk útra, így nálunk élesen elkülönül ez a két műfaj, és a fókusz - a blogon és egyéb tekintetben is - a magánéleti utazásainkon van. Dolgozunk, spórolunk, majd az éves szabadságkeretünket maximálisan kihasználva utazunk, időnként megtoldva egy kis extra fizetetlen szabadsággal, amivel kapcsolatban ezúton is köszönjük a rugalmas, támogató hozzáállást a főnökünknek és a cégünk vezetőségének.

Mindig ketten utazunk a férjemmel, saját szervezésben. Imádjuk a felfedezést, a járatlanabb ösvényeket és az autós körutakat, szeretünk vezetni és a magunk urai lenni, ezért közelebbi országokba saját autóval, távolabbi országok esetén általában repülés és autóbérlés kombinációjával utazunk. A tervezés-szervezés kettőnk szellemi terméke, a megvalósítás pedig szintén kettőnk közös érdeme. Teljesen egyenrangú partnerek vagyunk, mindent együtt csinálunk, és tökéletesen kiegészítjük egymást.

Az utazás egyébként fokozatosan vált az évek alatt spontán kiruccanásokból egyre tudatosabb felfedezéssé. Eleinte spontán módon utaztunk, és úgy tekintettünk az utazásra, mint bárki más: egyszerű, rekreációs jellegű nyaralásként egy tengerparti üdülőhelyen. Akkor még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaha tengerentúli, komplex körutazásokat fogunk szervezni magunknak. Sokáig egy nagy álom lebegett a szemünk előtt: a tengerparti álomesküvő a Seychelle-szigeteken, ami 2014-ben valósult meg, miután elkezdtünk együtt dolgozni, s amire úgy tekintettünk, hogy ez lesz életünk nagy dobása, egyfajta végkifejlet, amit nem lehet felülmúlni. Ám ez cseppet sem a vége, sokkal inkább a kezdete lett valaminek. Ez volt az első nagy fordulópont az életünkben, amikor a szimpla érdeklődés szenvedéllyé változott. Egyre több távoli hely került fel a bakancslistánkra, azt viszont még nem tudtuk elképzelni, hogy Európán túlra is egyénileg utazzunk. Még akkor is úgy képzeltük el az utazást, hogy befizetünk egy nyaralásra, majd az adott tengerparti bázishelyről elmegyünk pár fakultatív programra, és kész. Hamar rájöttünk azonban, hogy ez cseppet sem a mi világunk. Túl akartunk lépni az üdülőhelyek hermetikus világán, a tucatprogramok sablonos keretein, és többet akartunk annál, mint évente egyszer elutazni 1-2 hétre egy klasszikus tengerparti nyaralásra. Nem elégedtünk meg azzal a koncepcióval, hogy évi 51 héten át melózunk azért, hogy a maradék egy hétben jól érezzük magunkat. Hosszabb, alaposabb utazásra, nagy körutakra, igazi kalandokra, valódi felfedezésre, kultúrák megismerésére vágytunk - mindezt anyagilag is elérhető módon. Rájöttünk, hogy mindez csak úgy jöhet létre, ha kitanuljuk a saját szervezés csínját-bínját, hiszen így egyrészt a magunk urai lehetünk, másrészt sokkal költséghatékonyabbá válik az utazás. Ezzel új dimenziók nyíltak meg előttünk, és sok minden elérhetőbbé vált számunkra. Egyre jobban belejöttünk a szervezésbe, amit kicsiben, fokozatosan kezdtünk gyakorolni, majd a nagy áttörés 2018-ban következett be, amikor eljutottunk Ausztráliába, ahol egy teljes hónapot töltöttünk intenzív felfedezéssel, saját szervezésben. Ez volt a 2. nagy fordulópont az életünkben, ahonnan már nem volt megállás, a szenvedély pedig megszállottság és életcél lett.

Az ausztrál körutunk indított el minket azon az úton is, hogy blog formájában megosszuk másokkal az élményeinket. Az utazás és a blogírás a mi közös gyermekünk és szerelemprojektünk, ami nagyon fontos számunkra, a leginkább boldoggá tesz minket, és így a legfőbb prioritást élvezi az életünkben. Az írásban és a fotózásban abszolút kiélhetem a kreativitásomat és az alkotásvágyamat is, az pedig külön öröm számomra, ha ezzel másoknak is segíthetek, inspirációt és hasznos tippeket nyújthatok.

BÁTRAN ÉLNI ÉS NAGYOBBAT ÁLMODNI...

Érdemes bátran élni és nagyobbat álmodni, bármilyen nehéznek, furcsának vagy akár lehetetlennek is tűnik az álmok megvalósulásához vezető út. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy én, aki 20 évesen még személyautóval is majdnem kivittem a saját kapunkat, miközben próbáltam kitolatni az udvarból, pár évvel később egy 40 tonnás szerelvénnyel fogom szelni Európa autópályáit. Lehetetlennek tűnt, hogy én, a szabálykövető és otthonülő tanárnő, egyszer csak felrúgok minden szabályt, elvárást és megfelelési kényszert, elhagyom az otthonomat, és az álmaim megvalósításának nyomába eredek. Lehetetlennek tűnt, hogy én, az egyszerű családból származó, falusi lány, egy olyan kalandos életet fogok élni, amilyenre mindig is vágytam a szívem mélyén, utazni fogok, és a 30-as éveim elejére eljutok mind a 6 (lakott) kontinensre. Mindez lehetetlennek tűnt mindaddig, amíg el nem hittem, hogy valóra válhat, és el nem kezdtem dolgozni érte lépésről lépésre. A lehetetlen csak egy szó. A lehetetlen nem létezik. Hittel, akaraterővel és kitartással a lehetetlen lehetséges! Tudni, merni kell nagyobbat álmodni és harcolni az álmaink megvalósításáért, hiszen csak így lehetünk igazán boldogok! Én így lettem otthonülő tanárnőből kamionsofőr és világutazó, aki mert nagyobbat álmodni és a papírforma helyett az álmai megvalósítását választani - nem véletlenül lett a blogunk neve is Dream bigger, azaz Álmodj te is nagyobbat!

További személyes jellegű írások és hasznos tippek a saját szervezésű utazáshoz: