The Red Centre - vörös homok, vörös sziklák és vörös óriáskenguruk

Az ausztrál körutunk második állomáshelye Alice Springs és annak környéke volt, ahová belföldi repülőjárattal repültünk Sydney-ből.

ÉRKEZÉS ALICE SPRINGS VÁROSÁBA

Az ausztrál Qantas légitársaság fedélzetén utaztunk, a menetidő 3 és fél óra volt. Sima utunk volt, minden flottul ment. Mivel az ország középső területe más időzónában van, mínusz 30 perc az időeltolódás a keleti partvidékhez képest. A landolás után felvettük a csomagjainkat, kijöttünk a reptérről, és taxival mentünk be a belvárosba. Az előre lefoglalt szálláshelyünkhöz vitettük magunkat, ami a 3 csillagos Diplomat Motel volt, pont a városközpontban. Bejelentkeztünk, elfoglaltuk a szobánkat, kipakoltunk. Ez a szálláshely egy klasszikus motel volt, több kisebb épületből állt, melyek között egy elkerített, medencés udvar feküdt. A szoba színvonala tökéletesen megfelelt a 3 csillagos kategóriának, kifejezetten tetszett nekünk, nagyon elégedettek voltunk vele. A szoba tágas, tiszta, takaros, korrektül berendezett, a hozzá tartozó privát fürdőszoba is rendben volt, a központi elhelyezkedés miatt pedig itt is minden elérhető távolságban volt.

A délutáni órákban rögtön ki is mentünk sétálni egyet és felfedezni a várost. A főutcán végigsétálva meg is érkeztünk az Anzac Hill nevű látnivalóhoz. Felmásztunk a dombtetőre, ahol egy kis kilátóterasz található. Van itt néhány információs tábla a városról, a terasz közepén pedig egy háborús emlékmű áll. A dombtetőről belátni az egész várost és a környező sziklás sivatagot. Miután lejöttünk a dombról, a főutcán sétálgattunk, ahol üzletek és gyorséttermek vannak. Megvacsoráztunk az egyik gyorsétteremben, majd bementünk egy szupermarketbe, ahol vettünk üdítőt és némi rágcsálnivalót a következő napokra. Ezután visszavonultunk a szobánkba, és pihenéssel töltöttük az este hátralevő részét.

MILYEN AZ ÉLET EGY SIVATAGI KISVÁROSBAN, A SEMMI KÖZEPÉN?

Alice Springs egy igazi sivatagi kisváros az ország belsejében, Northern Territory nevű szövetségi államban. A sivatag kellős közepén fekszik, mindentől távol. Kb. 2 ezer (!) km-es körzetben nem található nagyobb város. Ausztrália számottevő része ún. outback környezet, ami teljesen érintetlen, ősi vadont jelent, főként ezt a sivatagos, kietlen tájat. Alice Springs pedig az egyetlen rendes város ezen a vidéken. A város lakossága egy zárt közösséget alkot, akik mindentől elszigetelve, teljesen magukra utalva élnek. Szemmel láthatóan hozzászoktak az önellátáshoz és a zord sivatagi körülményekhez, ugyanis azt vettük észre, hogy itt az emberek hatalmas terepjárókkal közlekednek, az autók tetején lévő csomagtárolókban pedig több kanna vizet és üzemanyagot, valamint vontatókötelet, nagy lámpákat és mindenféle egyéb túlélő-felszerelést hordanak magukkal. Mindenki bakancsban, terepruhában és cowboykalapban jár, mintha folyamatosan fel lennének készülve a túlélésre. Az volt a benyomásunk, hogy a világ végére csöppentünk, és valószínűleg nem jártunk messze a valóságtól. Ez egy külön világ, még Ausztrálián belül is. Nem hasonlítható össze az ország más területeivel, itt minden teljesen más. Nyoma sincs annak a csillogásnak és magas életszínvonalnak, amit a stílusos és kifinomult Sydney-ben tapasztaltunk. Itt sokkal egyszerűbb, elmaradottabb, vidékiesebb körülmények között élnek az emberek. Még a világ egyik legfejlettebb országának is akadnak ilyen szegletei.

Itt láttunk először igazi őslakosokat is. Ez a vidék az egyik olyan gócpont az országban, ahol már évezredek óta élnek bennszülöttek. Sajnos, manapság a társadalmi megítélésük eléggé negatív, a társadalom perifériájára kerültek, a fehérek átvették az uralmat, és kiszorították őket a természetes élőhelyükről. A legtöbbjük mezítláb, koszosan, elnyűtt rongyokban lézeng a város utcáin, és hajléktalanul tengődik. Némelyikük kifejezetten ijesztően fest. Ők nem igazán tudnak lépést tartani a modern világ követelményeivel, nyilván műveletlenek, iskolázatlanok, így nem kapnak munkahelyet sem, nem tudnak beilleszkedni a modern társadalomba, ezért sokuk egész életében megmarad ezen a mezítlábas szinten, és nem tud kitörni belőle. Lehangoló látni mindezt, de egyúttal egy érdekes tapasztalat volt eljutni az ország eme elzárt pontjára.

A DÉLI FÉLTEKE LEGNAGYOBB SIVATAGI PARKJA

Másnap ismét korán keltünk, hiszen be volt táblázva a napunk, és izgalmas programok vártak ránk. Délelőtt az Alice Springs Desert Park nevű helyet néztük meg, ami a város egyik fontos látnivalója. Mivel a városközponttól 8 km-re helyezkedik el, ezért meg kellett oldanunk valahogy az odajutást. Előző nap érdeklődtünk a recepción ezzel kapcsolatban, de elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Alice Springs egy elmaradott kisváros, ahol nem igazán van átlátható és használható tömegközlekedés, főként nem a turisták számára, ezért kénytelenek voltunk egy méregdrága transzfert rendelni, ami, néhány másik turistával együtt, kivitt minket a parkba, majd az előre megbeszélt időpontban értünk jött, és visszavitt a városba. Ez a park a déli félteke legnagyobb sivatagi parkja. Az egész délelőttöt ott töltöttük, a transzfer reggel 8 körül vitt ki minket, és délben jött értünk. Ez az időintervallum elégséges és szükséges is volt az egész park alapos felfedezéséhez. A reggeli órákban nagyon kevés turista volt. A park egy hatalmas területen fekszik, ahol az állatok tágas kifutókon, természetes környezetben, jó körülmények között élnek. A kijelölt ösvényeken sétálgatva, autentikus módon ismerkedhettünk meg a sivatag élővilágával. Egyáltalán nem volt állatkertes hangulata, nem voltak vastag rácsok vagy betonozott járdák és kifutók. Szinte az volt a benyomásunk, hogy az állatok szabadon élnek, és mi megbújva figyeljük őket. Információs táblák segítették a tájékozódást, egy teremben pedig egy bemutatófilmet vetítettek, melyből sok érdekességet megtanulhattunk a sivatagról és annak élővilágáról. Láttunk madarakat, rágcsálókat, rovarokat. A terráriumban kígyókat, gyíkokat és egyéb hüllőket vehettünk szemügyre.

A legérdekesebb a nagytestű állatokkal való találkozás volt. Láttunk testközelből emut, dingókat és kengurukat. Ez volt az első találkozásunk a vörös óriáskengurukkal. Ez a kengurufajta csak itt él, az ország középső területén, a sivatagban, valamint az Ausztráliában őshonos 8 kengurufaj közül a legnagyobb: egy kifejlett hím 90 kg-ot nyom, felállva elérheti a 2 m-es magasságot is, a teste pedig csupa izom. Amellett, hogy a kenguruk igen vicces és jópofa állatok, egy ilyen óriáskenguruval való találkozás veszélyes is lehet, főként akkor, ha egy agresszív alfahímmel találja magát szemben az ember. Az alfahímek szeretnek bokszolni más hímekkel, mindenkivel kötekednek, akiben riválist látnak. Továbbá, a rendkívül izmos farkukra támaszkodva, egyszerre képesek rúgni mindkét lábukkal, egyetlen nagyon gyors és hirtelen mozdulattal, és ha célba talál egy ilyen erőteljes rúgás, az bizony halálos is lehet. Már az is elég csúnya sérüléseket tud okozni, ha csak megkarmolnak. A nagy és erős kengurukarmok simán felszakítják az emberi bőrt, feltépik a húst. Ennek tudatában, óvatosan közelítettünk feléjük, kicsit féltünk tőlük, de szerettünk volna minél közelebb kerülni hozzájuk. Bementünk arra az elkerített területre, ahol pihengettek. Egy tábla figyelmeztetett, hogy ne térjünk le a kijelölt ösvényről, és ne menjünk túl közel hozzájuk. Ezt be is tartottuk, és csak távolabbról nézegettük, fotóztuk őket, az egyikük azonban közvetlenül az ösvény mellett sütkérezett, így őt meg is tudtuk egy kicsit simogatni. Nagyon aranyos volt, a bundája pedig pihe-puha. A kengurukkal való találkozás volt az egyik olyan dolog, amit a legjobban vártunk az ausztrál körutazásunk kapcsán, és fantasztikus élmény volt oly sok várakozás után végre élőben is találkozni velük.

EGY KENGURUMENHELYEN TETT LÁTOGATÁS ÉS TALÁLKOZÁS A VILÁG LEGHÍRESEBB KENGURUJÁVAL

Miután visszamentünk a városba, megebédeltünk, majd pihentünk egy kicsit a szobánkban. A kora délutáni órákban ismét kimentünk a városba sétálgatni, majd szusszantunk egyet a szobánkban, mielőtt kezdődött volna a következő programunk, ami az egész utazásunk egyik fő programpontja és legjobban várt attrakciója volt. Ez pedig a The Kangaroo Sanctuary Alice Springs nevű kengurumenhely meglátogatása volt.

Ez a kengurumenhely a városon kívül helyezkedik el, a sivatagban, és nem lehet bármikor önkényesen odamenni, hanem előre kell helyet foglalni a fix időpontokban rendezett kiscsoportos túrák valamelyikére. Erre hetente néhányszor kerül sor, mindig naplemente idején, ugyanis a kenguruk éjszakai állatok, és napnyugtakor lesznek aktívak. Napközben többnyire csak heverésznek, ezért olyankor nem célszerű zavarni őket. Igazán dicséretes, hogy a kengurumenhely vezetője úgy engedélyezi és időzíti ezeket a túrákat, hogy a kenguruk érdekeit és életritmusát tartja szem előtt, nem a nyereségvágy hajtja, nem akar minél több belépőt eladni. A menhely vezetőjét becenevén Brolgának hívják, aki már több mint 10 éve foglalkozik kengurumentéssel. Befogadja az utak mentén elütött anyakenguruk erszényében életben maradó kicsiket, és felneveli az elárvult kiskengurukat. Ha pedig eljön az ideje, visszaengedi őket a vadonba, néhányuk azonban egész életében a menhelyen marad. Munkájáról több dokumentumfilm-sorozatot készítettek vele különböző tévécsatornák, így országszerte és nemzetközileg is ismertté vált. Mi már évek óta követjük a munkásságát, ő egy valóságos sztár számunkra, és már szinte az összes kenguruját név szerint ismerjük. Az egész utazásunkat úgy szerveztük, hogy az egyik ilyen túrára mindenképp legyen lehetőségünk elmenni. 

A túra ára tartalmazza a buszos transzfert is. Délután 4-re jött értünk a transzfer a hotelünkhöz, majd egy kb. 20 perces út következett egy a városon kívüli sivatagos területre, ahol egy hatalmas bozótos területen élnek szabadon a kenguruk. Itt egy kb. 2 és fél órás túra keretén belül vezetett végig minket Brolga a menhelyen, melynek során sok érdekességet mesélt a kengurukról, és egyenként megismerkedhettünk az itt élő állatokkal. A torkunkban dobogott a szívünk, mikor először megpillantottuk őt és a kengurukat, annyira izgatottak voltunk. Találkozhattunk egészen pici, néhány hónapos példányokkal, akiket nem sokkal azelőtt mentett meg. Volt lehetőségünk megfogni, dajkálni, etetni őket és képeket készíteni velük. Aztán megismerkedtünk nagyobbakkal is, akiket szintén etettünk, és akik körülöttünk ugráltak, miközben sétáltunk a bozótosban. Végül elérkezett a túra fénypontja. Felbukkant Roger, a menhely sztárja. Ő egyike volt a legelső kenguruknak, akiket Brolga megmentett, és akikkel elindította ezt a menhelyet. Később Roger alfahím lett, méghozzá egy különleges, nagyon értelmes és kivételes fizikummal rendelkező alfahím. Nagy hírnévre tett szert. Ő volt az itt forgatott dokumentumfilmek egyik kulcsszereplője. Olyan erős volt, hogy lazán behorpasztott egy fémvödröt, amivel egy újság címlapjára is felkerült. Az újságot és az ominózus horpadt vödröt Brolga azóta is ereklyeként őrzi, meg is mutatta nekünk a túra végén. Roger többször rátámadt gazdájára is, csúnya karcolásokat és sebeket hagyva a testén, mégis mindig ő volt Brolga szíve csücske, a társa, a legjobb barátja. Mikor ott jártunk, Roger már idős volt, az alfahími pozíciót fia, Monty vette át tőle már évekkel korábban, egy rövid és sima küzdelem után. Roger tehát akkor már szelíd nyugdíjasként tengette napjait, így a közelébe mehettünk, megsimogathattuk, levideóztuk, és közös képet is tudtunk készíteni vele. Fantasztikus pillanatok voltak ezek. Sajnálatos módon, napra pontosan 3 hónappal később, 2018. december 7-én, 12 éves korában, Roger végelgyengülésben elhunyt. Szomorúan vettük tudomásul ezt a hírt, de egyúttal megállapítottuk, hogy nagy áldásban részesültünk, amiért még éppen tudtunk találkozni vele. Nem sokon múlt. Roger a világ 10 leghíresebb állata közé tartozik, a 8. helyen áll a listán. Kétségkívül ő volt a világ leghíresebb kenguruja, és számunkra örökre az is marad.

A túra után a busztranszfer visszavitt bennünket a városba. Nagyon boldogok voltunk, hogy átélhettük ezt a kalandot. Kétségkívül ez volt az egyik legszebb élményünk Ausztráliában. Kb. este fél 8-ra érkeztünk vissza a szálláshelyünkre. Megvacsoráztunk, majd egy gyors zuhany után ágyba is bújtunk, hiszen másnap ismét egy hosszú, izgalmakkal teli nap várt ránk.

VÖRÖS HOMOK MINDEN MENNYISÉGBEN ÉS A VILÁG LEGNAGYOBB MONOLITJA: ULURU-KATA TJUTA NEMZETI PARK

A következő napon vettünk részt egy előre lefoglalt és befizetett szervezett túrán, melynek során meglátogattuk az Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkot, ami az UNESCO által létrehozott Világörökség része. Reggel fél 5-kor keltünk, a transzfer 6-ra jött értünk a hotelünkhöz. A nemzeti park a várostól még kb. 500 km-rel délnyugatra található, egy még kietlenebb és zordabb területen, a senki földjén, a sivatag közepén. Alice Springs a nemzeti parkhoz legközelebb fekvő város, ezért, aki nem csak kimondottan a nemzeti parkot akarja látni, és nem egyenesen oda megy, az csak innen tudja megközelíteni. Mi mindenképp el akartunk látogatni Alice Springsbe is, főként a kengurumenhely miatt, így célszerűnek gondoltuk innen elmenni, egy szervezett túra keretein belül. Az 500 km-es utat 6 óra alatt tettük meg a kietlen sivatagban. Útközben kétszer álltunk meg. Először egy nagy pihenőhelynél, ahol benzinkút, motel, étterem és egy emufarm is volt. Ez az Erldunda Road House nevű hely volt, melynek szlogenje: The Centre of The Centre, vagyis a kontinens közepének is a legközepe. Itt kaptunk reggelit és kávét, ami beletartozott a program árába. A másik megállóhely egy kis vécés parkoló volt, ahol, felsétálva egy homokdűnére, láthattunk egy kiszáradt sóstavat. Kietlen, zord, holdbéli táj volt ez. Mintha egy másik bolygón jártunk volna, távol minden civilizációtól. Az egész úton egyetlen települést vagy tanyát sem láttunk. Ehhez képest azonban egy teljesen egyenes és meglepően jó minőségű út vezetett át a végtelenül zord és zordul végtelen sivatagon. Én valahogy úgy képzeltem el, hogy jelzések nélküli, kátyús földutakon fogunk zötykölődni, melyeken önállóan képtelenség lenne tájékozódni, de ezt az utat akár egyénileg, egy bérelt autóval is simán meg lehetett volna tenni.

Nagyjából délben érkeztünk meg a nemzeti park bejáratához. Ebédre szendvicseket, gyümölcsöt és üdítőt kaptunk. Miután megebédeltünk, egy látogatóközponthoz vittek minket, ahol volt lehetőségünk vásárolni, nézelődni, kifújni magunkat. A kelleténél sokkal több időt töltöttünk el itt. Ahogy az lenni szokott az ilyen turistás programokon, arra bőven hagytak időt, hogy a pénzünket költsük, a látnivalókat meg végigrohantuk. Elsőként az Olgák nevű sziklacsoporthoz vittek minket, ami az egyik a nemzeti parkban található kettő monumentális sziklaképződmény közül. Nagyon kevés időt kaptunk itt, ami alatt egy rövid és sietős túrát tettünk a terület egy kis részén, egy a hatalmas sziklafalak között húzódó kanyonban. A sziklák tövében állva éreztük és láttuk igazán, hogy mennyire hatalmasak. Nemcsak a méretük, de a színük is ámulatba ejtő volt, ugyanis lángolóan vörösek voltak. Nem véletlenül nevezik ezt a területet Ausztrália Vörös Közepének (The Red Centre), a homok is mindenütt elképesztően vörös, mintha téglaporral szórták volna fel a talajt. Ilyen erőteljes, természetes vörösségű tájat eddig még sehol nem láttunk. Markáns, semmihez sem fogható látvány volt.

Ezután vittek át minket a nemzeti park fő látványosságához, a másik monumentális természeti képződményhez, az Uluruhoz. A vörös homokkőből álló Uluru Ausztrália egyik nemzeti jelképe. Több okból kifolyólag is egyedi és világhírű. Egyrészt, ez egy egyetlen sziklából álló tömb, vagyis egy monolit, 340 méteres magasságával és alapjának közel 10 km-es kerületével pedig a leghatalmasabb ilyen képződmény a világon, tehát a földkerekség legnagyobb monolitja. Másrészt, az Uluru tövében kialakult barlangüregekben évezredekig őslakosok éltek, akik spirituális jelentőséget tulajdonítottak a sziklának. Ez az ő szent helyük, spirituális központjuk. Az őslakosok jelenlétéről az általuk készített, több ezer éves sziklarajzok tanúskodnak az üregek falain, melyek állatokat, embereket, valamint a mindennapi életükből vett jeleneteket, például vadászatot vagy főzést ábrázolnak. Egy további érdekesség, hogy az Uluru voltaképpen egy óriási hegy csúcsa, a nagyobb része a földfelszín alatt fekszik, akárcsak egy jéghegy az óceánban. Látva a felszín feletti részét, elképzelni is nehéz, mekkora lehet teljes valójában. Különleges látvány, ahogy az Uluru egymagában magasodik egy teljesen sík félsivatagos területen. Adódik a kérdés, hogy hogyan kerülhetett oda. Nos, a tudósok szerint, évmilliókkal ezelőtt egy egész hegylánc húzódott itt végig, melyek az erózióból és a lágy kőzetekből adódóan egyszerűen leomlottak, elporladtak, szétmállottak, és csak ez az egy szikla maradt fenn közülük. Az Uluru tehát egy tanúhegy. A szél és a víz az ő felszínét is folyamatosan formálja, koptatja, de elképesztő méretéből és homogenitásából fakadóan mindmáig fennmaradt.

Két rövid tematikus túrát tettünk a szikla egy-egy szakaszán, az egyik helyszínről a másikra busszal vittek át bennünket. Több forrást, vízgyűjtő medencét, barlangüreget és sziklarajzot vettünk szemügyre, közben az idegenvezető sok érdekességet mesélt az őslakosok életéről. Az egész sziklát is körbe lehet sétálni a körülötte kialakított, kb. 10 km hosszú túraösvényen. Ez nyilván sokkal több időt vesz igénybe, és a szervezett túra miatt nekünk erre nem volt lehetőségünk, amit ott és akkor nagyon sajnáltunk, ugyanis szívesen töltöttünk volna el több időt az Ulurunál. Az egész helyszínnek van egy sajátos hangulata. Egyfajta megfoghatatlan, misztikus és magasztos légkör lengi be, ami nagy hatással volt ránk. Miközben körülötte sétáltunk, egy megmagyarázhatatlan, különös érzés kerített bennünket hatalmába. Mi magunk sem hittük volna, hogy egy ilyen többlethangulata van ennek a sziklának, ami ennyire megérint majd minket. Nem csoda, hogy az őslakosok is különleges jelentőséget tulajdonítottak neki, és úgy vélték, valamiféle titkos erők munkálkodnak itt.

MÁGIKUS NAPLEMENTE AZ ULURU SZILUETTJÉVEL

A gyalogtúrák után elvittek minket az utolsó helyszínre, ami egy naplementenézésre kialakított helyszín az Ulurutól néhány km-re. Innen teljes szélességében beláttuk a monolitot és a körülötte levő félsivatagos, bozótos tájat. Ez a szikla arról is híres, hogy az egyes napszakokban, az eltérő mértékben és szögben ráeső napfény hatására, különböző színekben pompázik. Olyan illúziót kelt, mintha folyamatosan változtatná a színét, ezért a szikla környékén több hasonló nézőhelyet is létrehoztak, ahonnan napfelkeltekor és naplementekor lehet gyönyörködni a természetes fényjátékban. Itt kaptunk vacsorát, üdítőt és alkoholos italokat. Fejedelmi élmény volt, ahogy pezsgőt kortyolgatva, kémleltük e csodás képződmény sziluettjét, és megfigyeltük, ahogy az alkonyattal együtt változnak a színárnyalatok. Ahogy az eleinte aranybarna szikla hirtelen lángvörösre lobban, mintha ereje teljében lenne, majd a lebukó nap sugarai padlizsánlilára festik, mintha megszelídülne, végül a sötétedéssel együtt elfeketedik, és már csak a körvonalai derengenek a horizonton, amíg legvégül teljesen el nem tűnik a koromsötét sivatagi éjszakában, mintha egyszerűen semmivé foszlana. Hajnalban pedig az anyatermészet ismét meggyújtja a kanócot, a képzeletbeli láng pedig új életre kel, és a látványos show újrakezdődik. Mintha a szikla minden egyes nap egy valódi lángcsóva életének egyes fázisait élné át. Az összhatás drámai és impresszív. Ez volt a nap legszebb része.

Ezután már csak a hosszú hazaút maradt hátra, ami aránylag gyorsan és eseménytelenül telt el. Kb. éjfélre értünk vissza Alice Springsbe. Miután felmentünk a szobánkba, sietősen lezuhanyoztunk, és hullafáradtan be is dőltünk az ágyba.

Az Emu Run Experience nevű helyi cég szervezésében vettünk részt ezen a túrán. A túra, önmagában véve, korrekt volt, hiszen minden pontosan úgy zajlott, ahogy a programleírásban szerepelt. Azt kaptuk, amire befizettünk, tehát saját tapasztalatból állíthatom, hogy ez egy megbízható cég, és ha valaki egy hasonló szervezett túrán szeretne részt venni, akkor bátran ajánlom őket. Ami viszont a saját benyomásainkat illeti, kicsit csalódottak voltunk. Nekünk kissé rohanós volt a program, és kevésnek ítéltük az egyes látnivalóknál töltött időt. Mi szeretünk a saját tempónkban és a saját szájízünk szerint mozogni, meg-megállni, sokat fotózni, mindent aprólékosan felfedezni, ami érdekel. Mondhatni maximalisták vagyunk ezen a téren, ezért nekünk volt némi hiányérzetünk a túra után. A belépő a nemzeti parkba eleve 3 napra szól, már ebből is lehet arra következtetni, hogy ez egy óriási terület, ahol simán lehet több napon át barangolni. A tervezés során úgy véltem, hogy ezen az állomáshelyen szükségtelen autót bérelnünk, pedig, így utólag belegondolva, érdemes lett volna. Jó ötlet bérelt autóval és önállóan ellátogatni ide, több időt szánni erre a programra, 1-2 éjszakát pedig a nemzeti park mellett tölteni. Sőt, az autóbérlés Alice Springsben is jól jött volna, mert akkor nem kellett volna drágán taxiznunk a reptér és a belváros közt, illetve a városban is szabadon mozoghattunk volna. Mindent összevetve, jól éreztük magunkat, és elvégre így is láttuk mindazt, amire igazán kíváncsiak voltunk, de ha elölről kezdeném az egész út szervezését, talán ezt az egyetlen dolgot csinálnám másképp.

Következő rész: Great Ocean Road - egy festői óceánparti útvonal

Kapcsolódó bejegyzések: