Melbourne látnivalói

2019.04.24

Miután végigautóztunk a Great Ocean Roadon, a következő két napot intenzív városnézéssel töltöttük Melbourne-ben.

MODERN MÚZEUMOK ÉS KORTÁRS MŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁSOK

Reggel 7-kor keltünk fel, és 8-kor indultunk el várost nézni. Autóval mentünk be a belvárosba, majd egy korábban kinézett parkolóházban tettük le a kocsit, és onnan gyalogosan indultunk el felfedezni a várost. Egy, a belváros szívében elhelyezkedő parkolóházat néztünk ki, így amint kisétáltunk a parkolóházból, rögtön a városközpontba csöppentünk. Azonnal szemünk elé tárult a város egyik jellegzetes látnivalója, a Flinders Street Station, ami egy híres, történelmi vasútállomás. Az állomás egy nagy útkereszteződésben fekszik, amelyet több oldalról is híres épületek, látnivalók szegélyeznek. A kereszteződés másik oldalán a Federation Square található, ami egy modern tér, extravagáns épületekkel és élénk társasági élettel. A kereszteződés harmadik oldalán pedig egy hatalmas viktoriánus katedrális magasodik, a St. Paul's Cathedral. Miután alaposan szemügyre vettük ezeket az épületeket, lesétáltunk a tér mögötti folyópartra, itt folyik ugyanis a Yarra nevű folyó, ami kettészeli a várost. A folyóparti kellemes sétányokon és parkokban való andalgás egy remek szabadtéri program Melbourne-ben. A folyó mellett húzódik a Birrarung Marr nevű parkos terület, ahol több modern szobor és emlékmű látható. Eltöltöttünk itt egy kis időt, majd felsétáltunk a térre. A téren található épületekben több múzeum is működik. Bementünk az egyik épületbe, és megnéztük a National Gallery of Victoria egyik tárlatát, ami egy kortárs ausztrál művészek alkotásaiból készült kiállítás. Különféle festményeket, szobrokat, szoborcsoportokat és kisebb tárgyakból álló gyűjteményeket vehettünk szemügyre. E terület feltérképezésével el is telt a délelőttünk, kezdtünk megéhezni és elfáradni. Bementünk egy kis gyorsétterembe, ahol vettük elvitelre kávét és szendvicset, majd leültünk egy padra az utcán, megpihentünk egy kicsit, és elfogyasztottunk ebédünket.

GRAFFITI ÉS EXTRAVAGÁNS ÉPÍTÉSZET 

Ezután a belváros egy másik részét fedeztük fel. Tettünk egy nagy sétát a belváros egy klasszikus sétaútvonalán, amelynek során híres helyszíneket, látnivalókat lehet megtekinteni. Ezt a sétát a Lonely Planet útikönyvének ajánlása és útmutatása alapján csináltuk végig. Az útvonal teljesítése a tempótól függően 2-3 órát vesz igénybe. A belváros szűk sikátorain át vezetett utunk, majd átvágtunk két híres, igen attraktív, történelmi bevásárlóközpont árkádjai alatt (Block Arcade, Royal Arcade). Ezután a belváros forgalmas utcáin kanyarogva jutottunk el a falfirkáiról híres sikátorokhoz (AC/DC Lane, Hosier Lane, Rutledge Lane), melyeket az utcaművészetek Mekkájaként is emlegetnek, hiszen a graffiti iránt érdeklődők és a falfirkákat készítő művészek számára valóságos zarándokhelyül szolgálnak. A világ minden tájáról érkeznek ide művészek, hogy a sikátorok falain hagyják kézjegyüket. Mikor ott jártunk, akkor is éppen ügyködött néhány művész. Láttunk pár nagyon szép falfirkát, melyek már tényleg beillenek egy-egy művészeti alkotásnak, ám összességében véve, nem voltunk lenyűgözve. Egyrészt, az összhatás tekintetében valahogy nagyobb durranásra számítottunk, másrészt pedig az is árnyalta a képet, hogy az egyik kis melléksikátorban belőtt drogosok tanyáztak és hangoskodtak, akik idegesítően méregették a turistákat, és be is szólogattak nekik, illetve több helyen láttunk gyanús alakokat kószálni. Túlzás lenne azt állítani, hogy veszélyben éreztük magunkat, de azt azért konstatáltuk, hogy késő este nem szívesen sétálgatnánk ezekben a sikátorokban. Az egész ausztrál körutazásunk során egyedül itt és ekkor fogalmazódtak meg bennünk ilyen gondolatok. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy nem éppen bizalomgerjesztő környéken jártunk, ami meglepő volt számunkra annak tükrében, hogy pont Melbourne az a város, melyet már többször megválasztottak a világ legélhetőbb városának. Nem erre számítottunk a belvárosban, főként annak fényében, hogy még a külváros is, ahol megszálltunk, kifejezetten kellemesnek és biztonságosnak tűnt. Ez azonban ne riasszon el senkit, hiszen Melbourne egyébként egy szuper hely, és minden ausztrál körutazás egyik kötelező alapeleme. Ez mindössze egy általunk, a város egy kis részén tapasztalt, pillanatnyi, szubjektív benyomás.

Ezután ismét a folyó felé vettük az irányt, átsétáltunk az egyik hídon, és a folyó déli partján folytattuk belvárosi sétánkat. Ez egy sokkal kellemesebb, barátságosabb környék volt számunkra. A folyó mindkét partját irodaházak, felhőkarcolók, üzletek, éttermek szegélyezik, ez Melbourne központi üzleti negyede. A folyón több szokványos és néhány kevésbé szokványos híd ível át, melyek némelyike csak gyalogos és kerékpáros forgalom bonyolítására szolgál, illetve modern, helyenként már-már extrém építészeti megoldásokkal épült. A hidakon és a folyóparton is modern szobrok és egyéb szabadtéri művészeti alkotások kaptak helyet. Az egész várost egyfajta enyhe extravagancia és egy modern, absztrakt stílus hatja át, ami érdekes volt ugyan, de a mi ízlésünknek kissé nehezen emészthető. Mi inkább a klasszikus művészeteket és a hagyományos, letisztult dolgokat kedveljük.

A DÉLI FÉLTEKE LEGMAGASABB KILÁTÓTORNYA

Ezután következett a nap legérdekesebb látnivalója és Melbourne egyik fő attrakciója: az Eureka Skydeck nevű kilátótorony, ami kívülről csak egy magas toronyháznak tűnik a sok közül, de több érdekességet is tartogat. Közel 300 méteres magasságával ez a város, sőt, jelenleg az egész déli félteke legmagasabb kilátótornya. A kilátó a 88. emeleten található, ahová egy szupergyors lift repít fel mindössze 40 másodperc alatt. Szédítő élmény, a fülünk is azonnal bedugult. Odafent pedig a 360 fokos panorámán kívül még egy érdekesség várja a látogatókat: egy mozgó üvegkocka, amelynek falai és padlója egy speciális és nagyon vastag üvegből készültek, és ahová egyszerre maximum 8 embert engednek be. Miután megtörténik a beszállás, különböző hang- és fényeffektusok kíséretében a kocka elkezd mozogni, és 3 méterre kiemelkedik az épület oldalából. Amikor a kocka eléri végső pozícióját, hirtelen megszűnnek az effektusok, a lábunk alatt pedig láthatóvá válik a szédítő magasság és az alattunk elterülő város képe. Néhány percünk van nézelődni, fotózni, majd visszahúzzák a kockát, és véget ér a hátborzongatóan izgalmas kaland. Ez a mozgó üvegkocka egy egyedülálló látványosság a világon, az Eureka Skydeck az egyetlen kilátó a földkerekségen, amely ezzel az attrakcióval büszkélkedhet. A kockába egy külön belépőt kell váltani, de a belépőhöz ajándékba kapunk egy "I survived the Edge", vagyis "Túléltem a Kockát" feliratú karkötőt. Mit is mondjak, találó felirat! :) Odafent egyébként van büfé és ajándékbolt is, tehát vígan el lehet tölteni 2-3 órát a nézelődéssel, fotózással, kávézással, néhány szuvenír beszerzésével. Nincs időkorlát, bármeddig fent lehet maradni. Érdemes naplemente idejére időzíteni a látogatást, így meg lehet nézni a város nappali és éjszakai arcát is. Mi is így csináltuk. Be lehet szerezni továbbá még egy egyedi szuvenírt odafent: rá lehet feküdni egy nagy emelvényre, és úgy pózolni, mintha lógnánk a levegőben. Közben mögénk vetítik a város látképét, ezért úgy tűnik, mintha a felhőkarcoló tetejéről lógnánk, és alattunk lenne a város. Így készítenek fotót rólunk, amit aztán kinyomtatva, egy szép keretben odaadnak, illetve megadnak egy tárhelyet az interneten, ahonnan digitális formában is letölthető a fotó. Ezt is kipróbáltuk, nagyon vicces kaland volt. Remekül éreztük magunkat odafent, egyértelműen ez volt a nap legjobb látnivalója.

ISMÉT EGY KIS VÁRATLAN PROBLÉMA...

Miután besötétedett, és eleget nézelődtünk, lejöttünk a toronyból, és visszaindultunk a parkolóházba az autónkért. Mikor odaértünk, egy kellemetlen meglepetés várt: a parkolóház bejáratát egy rácsos kapuval bezárták éjszakára. Nem értettük a dolgot, hiszen a kiírás szerint a parkoló 0-24 órában üzemel, tehát egész napra bent lehet hagyni a kocsit, és semmilyen felirat nem figyelmeztetett arra, hogy éjszaka már nem lehet bemenni. Volt egy kapucsengő, gondoltuk, biztos bent ül valahol egy biztonsági őr, akinek be kell csengetni, és majd ő beenged. Aha. Gondoltuk. Percekig nyomtam a kapucsengőt, mint süket az ólajtót, zörgettük a rácsokat is, de semmi válasz. Már másodszor kerültünk szorult helyzetbe az autóval kapcsolatban, 2 nap leforgása alatt. Ha ott hagyjuk az autót, akkor az igen borsos parkolási díjat másnapra is ki kell csengetnünk, illetve a hotelünkhöz való hazajutást is meg kell oldanunk valahogy, ami ugyebár nagyon messze volt a belvárostól, úgyhogy az is számottevő extra költséget jelentene. Kezdtünk pánikba esni. Ezúttal én ijedtem meg jobban, Józsikám maradt valamivel nyugodtabb. Hirtelen feltűnt két férfi, akik szintén az autójukért jöttek vissza a parkolóházhoz. Öltönyt viseltek, és úgy festettek, mintha egy filmből léptek volna elő. Afféle menő üzletemberek lehettek. Bizonyára feltűnt nekik a kínlódásunk, nagyon riadt ábrázatunk lehetett, mert megszólítottak bennünket, hogy mi a baj, és tudnak-e segíteni. Mondtam, hogy a bent a kocsink, és nem tudunk bejutni. Erre mondták, hogy kövessük őket. Nekik volt belépőkártyájuk, amivel kinyitottak egy oldalsó gombkilincses vasajtót, és azon keresztül bementünk velük az épületbe. Nagyon hálásak voltunk nekik, és elrebegtünk egy köszönetet az égieknek is, hogy az utunkba sodorták őket. Ők nyilván helyiek voltak, akik autóval járnak a belvárosba dolgozni, és minden nap berakják ide az autójukat. Tudják, hogy mi a szokás, rólunk meg lerítt, hogy idegenek vagyunk a városban. Az egyikük megkérdezte, honnan jöttünk. Miután megmondtam, hogy magyarok vagyunk, még készségesebb lett. Megszánta a messziről jött, csóró turistákat. :) Megkérdezte, hányadik emeleten parkolunk, és mennyi idő alatt tudjuk lehozni a kocsit, mert akkor megvár minket a sorompónál, és segít kimenni. Gyorsan felmentünk az autóért. Mire leértünk, a pasi ott várt minket a földszinten, az autójában ülve, ami egy szinte vadonatúj, hatalmas Mercedes volt. Mi bevágódtunk mellé a szutyok, bérelt kis Mitsubishinkkel, ami teljesen eltörpült mellette. Azt hittük, csak meg akarja mutatni, hol kell fizetni, és hogyan működik a kapu, erre elkezdett magyarázni, hogy álljunk be szorosan mögé, és amikor felnyitja a sorompót a bérletes kártyájával, surranjunk ki mögötte, így megússzuk a fizetést. Mivel neki volt helyismerete, tisztában volt azzal, hogy ott nem figyel minket egyetlen kamera sem, így megoldható ez a művelet. Megköszöntük neki a segítséget, majd amikor eljött a megfelelő pillanat, úgy vágódtunk ki az utcára szorosan mögötte, mint akit ágyúból lőttek ki. :) Örültünk, hogy kiszabadultunk a parkolóházból, és még az egész napos parkolási díjat is megspóroltuk, úgyhogy ez a fickó igazán feldobta a napunkat! Ettől a segítségnyújtástól teljesen padlót fogtunk. Álmunkban sem számítottunk volna ilyesmire. Ezt Európában, de legalábbis Magyarországon egyszerűen nem tudjuk elképzelni. Más kultúra, más mentalitás. Persze, kivételek mindig vannak. Akinek nem inge, ne vegye magára.

Kényelmesen visszakocsikáztunk a szálláshelyünkre, megvacsoráztunk, lezuhanyoztunk, majd fáradtan bedőltünk az ágyba, és aludtunk egy hatalmasat.

AUSZTRÁLIA LEGNAGYOBB MÚZEUMA ÉS EGY VILÁGÖRÖKSÉGI HELYSZÍN

Másnap ismét 7 óra körül keltünk, és szintén 8-kor indultunk el a belvárosba autóval. Aznapi első látnivalónk a Melbourne Museum volt, ami a város és egész Ausztrália legnagyobb múzeuma. A múzeumhoz tartozó mélygarázsban raktuk le az autót, és ott is hagytuk késő délutánig. A múzeum tényleg hatalmas, meglátogatására minimum 2-3 órát kell szánni. Egy komplex, átfogó kiállítást tekinthettünk meg itt Ausztrália és Melbourne történelméről, az őslakosok kultúrájáról és a kontinens természetrajzáról. Itt is láttunk dinoszaurusz-csontvázakat, kitömött állatokat, ásványokat, kőzeteket és különféle régészeti leleteket. A múzeumban helyet kapott néhány modern, tudományos jellegű, interaktív kiállítás is, például az agy és az idegrendszer működéséről. Néhány teremben 3D-s kisfilmeket vetítenek, például az őslakosok életéről, vándorlásairól, tevékenységeiről, mint amilyen a halászat, vadászat, kézművesség. A múzeumhoz tartozik továbbá egy fedett trópusi kert is, ahol élethű környezetben ismerkedhetünk meg a különböző trópusi növényekkel, fafajtákkal, virágokkal. A kertben van egy kialakított folyócska is, rajta pedig egy kis vízesés, ami hangulatos csobogásával és a benne élő halakkal igazán autentikussá varázsolja ezt a helyet. Mire körbejártuk a múzeumot, már majdnem dél volt, meg is éheztünk, így a múzeum büféjében megebédeltünk, és ittunk egy kávét. Ezután odasétáltunk a múzeummal szemben fekvő Royal Exhibition Building monumentális épületéhez, ami egy óriási csarnok, ahol különféle kiállításokat, rendezvényeket szoktak tartani. Az épület a Világörökség része. A kiállítások idején természetesen szabadon látogatható az épület, máskor viszont zárva tart. Minden délután 2-kor indul egy ingyenes vezetett túra, melynek során meg lehet tekinteni belülről is az épületet, ettől eltekintve viszont nincs bejárás a csarnokba. Mi is zárva találtuk. A vezetett túrát nem akartuk megvárni, és annyira nem is érdekelt bennünket az épület belseje. A hátsó nagy üvegajtókon keresztül belestünk, és úgy készítettünk néhány fotót, majd körbesétáltuk az épületet, és kívülről megcsodáltuk. Ez így éppen elegendő és kielégítő is volt számunkra.

EGY HÁTBORZONGATÓ BÖRTÖNTÚRA...

Következő megállónk az innen gyalogos távolságra levő Old Melbourne Gaol nevű börtön volt. Az eredeti programtervünk nem tartalmazta ezt a látnivalót, mert egész egyszerűen nem jutott tudomásomra a létezése, nem szerepelt sem az útikönyvben, sem egyéb leírásokban, ahonnan tájékozódtam. Melbourne-be érkezésünk első estéjén bukkantam rá az egyik prospektusban, ami a hotelünk halljában akadt a kezembe, és azonnal elhatároztuk, hogy ezt meg kell néznünk, mivel ilyen jellegű látnivalóhoz eddig még nem volt szerencsénk. Ez egy történelmi börtön, melyet még a gyarmati időszakban építettek, azonban a későbbiekben is egy működő intézmény maradt, egészen a közelmúltig. Alig 20 évvel ezelőtt zárták be, és a több épületből álló börtön egyik szárnyában egy múzeumot létesítettek. Végigjártuk a 2 emeletes szárny folyosóit és celláit, valamint megtekintettük a néhány cellában berendezett kis kiállításokat. Egyes cellákban láthattunk korabeli fényképeket a börtön építéséről és a rabok életéről, míg más cellákban az életnagyságú bábukkal érzékeltetett börtönélettel ismerkedhettünk meg. Igazán élethű volt az egész, de ha mindez nem elég, akkor részesülni lehet egy még érdekesebb, nyomasztóbb és autentikusabb élményben, mégpedig részt lehet venni egy vezetett börtöntúrán a börtön egy másik épületében, ahol annak idején az éppen műszakban levő rendőrök dolgoztak, akik előzetes letartóztatásra hozták be az itteni cellákba az elkapott bűnözőket. Ez a "Watch Experience" elnevezésű túra, ami naponta többször indul, meghatározott időpontokban, és kb. 1 óra hosszúságú. A túrát egy valódi egyenruhás rendőr vezette, aki szigorú arckifejezéssel vitt be minket az épületbe, és úgy beszélt hozzánk, mintha mi lennénk az éppen letartóztatott bűnözők. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy színházi előadást, egy szerepjátékot, aminek hirtelen a közepébe csöppenünk, és mi is a szereplőivé válunk. A rendőr felsorakoztatott minket, külön sorba a nőket és a férfiakat, egyenként átvizsgált mindenkit, majd elmondta, mik a szabályok a cellákban. Ezután több kisebb csoportra osztott fel minket, és minden csoportot bezárt egy-egy cellába. Ott ültem a koromsötét, rideg és barátságtalan cellában, a hideg és kemény fapriccsen, idegen emberekkel összezárva, bizonytalan ideig. Imádott férjemtől is elválasztottak, azt sem tudtam, hogy ő melyik cellába kerülhetett. Vacogtam a hidegtől és a félelemtől. Teljesen beleéltem magam az egészbe, átéreztem, milyen rossz lehet annak, aki ilyen körülmények között sínylődik akár évekig. A túravezető is nagyon hitelesen játszotta a szerepét, nálam legalábbis elérte a kívánt hatást. Végül kiengedett minket, és véget ért a szerepjáték. Átvezetett bennünket egy másik helyiségbe, ami egykor egy közösségi szobaként funkcionált. Itt mesélt néhány érdekességet a börtön történetéről és az itt megtörtént eseményekről. Elmondta például, hogy az ide behozott bűnözők között rendszerint több volt a férfi, viszont a legdurvább dolgok mindig a női részlegen történtek. Ezután kaptunk még egy kis szabadidőt a körletben nézelődésre, fotózásra. Miután véget ért a túra, megkönnyebbülten léptünk ki az utcára, örültünk a szabadságnak! :)

VILLAMOS ÉS ÓRIÁSKERÉK

A belváros felé vettük az irányt, és felültünk a villamosra. Melbourne büszkélkedhet a világ legnagyobb villamoshálózatával, ami a belváros egy adott zónáján belül teljesen ingyenes. Ez a zóna egy keretbe foglalja az egész belvárost, amit körbe lehet járni egy történelmi szerelvénnyel, ami afféle turistajáratként is üzemel, és nagyjából úgy működik, mint egy hop on-hop off turistabusz. Minden megállónál leszállva, meg lehet nézni a közelben fekvő látnivalókat, majd felpattanva a következő járatra, körbe lehet járni az egész belvárost, és meg lehet nézni minden látnivalót. A villamoson ingyenes szórólapokat és várostérképeket lehet elvenni a kihelyezett tárolókból, valamint menet közben egy tájékoztató szöveg hallható azokról az attrakciókról, melyeket a következő megállónál leszállva lehet megnézni, így menet közben is eldönthetjük, mi mindent akarunk megnézni, és hol akarunk leszállni. A villamossal mentünk el a következő betervezett látnivalóhoz, a Melbourne Observation Wheel nevű óriáskerékhez. Kellemes, pihentető élmény megtenni egy egész fordulatot az óriáskerékkel, pihengetni a kapszulában és kémlelni a várost, bár a kilátás feledhető. Melbourne madártávlatból nem kifejezetten lenyűgöző város, nincs olyan dekoratív, lehengerlő és jellegzetes panorámája, mint Sydney-nek.

Továbbmentünk az ingyenes vonalon a következő járattal, majd a folyóparton szálltunk le újra a villamosról. Ez a folyópart egy másik szakasza volt, mint ahol előző nap sétáltunk. Itt a Webb Bridge nevű hidat néztük meg, ami egy extravagáns gyaloghíd. A hidat egy rácsos fémháló öleli körbe, így olyan, mint egy alagút, ráadásul a híd nem egyenes, hanem néhány kanyart ír le, amíg átér a túloldalra. Olyan, mint egy gigantikus százlábú, ami éppen mozgásban van. Átsétáltunk rajta oda-vissza, majd visszamentünk ugyanahhoz a megállóhoz, ahol leszálltunk a villamosról. Megvártuk a következő járatot, és folytattuk utunkat az ingyenes körön. Megtettünk egy teljes kört a villamossal, körbementünk a belvároson, és ugyanott szálltunk le, ahol legelőször csatlakoztunk. Az emberek nagyon figyelmesek és segítőkészek voltak, többször is kaptunk útbaigazítást a helyiektől anélkül, hogy kértünk volna. Ők szólítottak meg minket, mikor látták, hogy tanácstalanul forgatjuk a várostérképet, és nem tudjuk eldönteni, melyik villamosra szálljunk fel. Egyik alkalommal maga a villamosvezető szállt le az éppen befutó szerelvényről, és megkérdezte, hová akarunk eljutni, majd megmondta, melyik számú villamost keressük. Egy nagy, kövér piros pont jár az itteni embereknek! :)

TÖRPEPINGVINEK AZ ÓCEÁNPARTON

Visszasétáltunk a múzeum mélygarázsába az autónkért, majd elhagytuk a belvárost. Melbourne tengerparti szakasza felé igyekeztünk, pontosabban St. Kilda városrészhez, ami a város egyik legnépszerűbb tengerparti része. A helyiek is gyakran múlatják az időt a hangulatos tengerparti sétányokon andalogva, az itteni homokos parton strandolva, a parti éttermekben, bárokban ücsörögve, a boltokban vásárolgatva. Gyakorlatilag lépésben haladva tettük meg az utat a belvárostól St. Kildáig, a késő délutáni erős forgalom és a sok lámpás kereszteződés nagyon megnehezítette a dolgunkat. Hiába híres a város az élhetőségéről és a kiváló tömegközlekedéséről, rengetegen autóznak a városban, ami a reggeli és délutáni csúcsidőben masszív dugók kialakulását eredményezi. Ilyenkor a közlekedés hirtelen egy vérre menő harccá válik, ahogy minden népes nagyvárosban. Nem lehet csodát várni, elvégre Melbourne is egy óriási metropolisz. Nehéz volt eljutnunk St. Kildáig, nemcsak a forgalom, hanem az idegen terep és a fordított közlekedés miatt is, Joe viszont ismét bizonyított, és nagyszerűen állta a sarat. Ahogy kiértünk az óceánpartra, leraktuk az autót egy parkolóban, majd elindultunk sétálni a parton. Eredetileg több móló és kilátópont meglátogatása volt a cél a partvonalon, de mivel nagyon elhúzódott az idő, pont naplementére értünk oda, így inkább csak St. Kildánál maradtunk. Jobbnak láttuk, ha erre az egy helyre koncentrálunk, máskülönben kapkodásba és rohanásba fulladt volna az este. Végigsétáltunk az itt kialakított mólón, megnéztük innen a naplementét, gyönyörködtünk a kikötőben ringatózó hajókban és a távoli belváros látképében, sőt, még egy extra élményben is volt részünk, amit viszont szintén nem terveztem be előre. Melbourne partjainál él Ausztrália legnagyobb törpepingvin-kolóniája. A pingvinek napközben kimennek a nyílt vízre vadászni, és naplemente után térnek vissza a partra. Több tengerparti helyen is meg lehet figyelni a pingvinek esti hazatérését. Az egyik szigeten van egy erre a célra kialakított látogatóközpont, ahová borsos belépőt kell fizetni, St. Kilda mólójánál viszont teljesen szabadon, ingyen és bérmentve meg lehet figyelni e csodás természeti jelenséget. A móló végében már gyülekeztek az emberek a pingvinek megfigyeléséhez. Kisvártatva fodros lett a vízfelszín, és megjelent az első pingvin. Komótosan kitotyogott a partra, felugrált a sziklákra, keresett egy kis placcot magának, és elkezdett szárítkozni. Sok másik pingvin követte őt, voltak, akik egyedül értek partot, mások párban vagy kisebb csapatokban. Hirtelen nagyon sokan lettek a móló szikláin, nem győztünk válogatni, hogy melyiket figyeljük. Hihetetlenül aranyosak voltak a pingvinek, fantasztikus volt őket megfigyelni így, szabadon, a természetes környezetükben. Sokáig néztük őket, próbáltunk fényképeket készíteni róluk, de nem születtek jó minőségű fotók, hiszen ekkorra már teljesen besötétedett, vakuzni pedig értelemszerűen tilos volt. Nem bántuk, így is kedves élmény volt.

Ezt követően már csak a hazaút maradt hátra. Még egyszer átautóztunk a városon, gyönyörködtünk az esti fényekben, búcsút intettünk Melbourne-nek. Ezzel ismét lezárult utazásunk egyik szakasza. Visszaérve a szállásunkra, megvacsoráztunk, lezuhanyoztunk, majd gyorsan ágyba bújtunk, hiszen másnap újra egy sűrű nap várt ránk, és egy újabb állomáshely felé igyekeztünk.

Következő rész: Daintree esőerdő és a Nagy-korallzátony

Kapcsolódó bejegyzések: