Fraser-sziget - bálnák, dingók és egy kalandos off-roadozás

A Fraser-sziget egy természeti kuriózum. Ez a világ legnagyobb homokszigete, 123 km hosszú, 22 km széles, és csupa homok az egész. Alapesetben a sziget látképét egy kopár sivatag alkotná, hiszen a talaj laza üledékes homokból áll az egész szigeten. A különlegessége azonban éppen abban rejlik, hogy a homokon szubtrópusi esőerdő van, ami gyakorlatilag egyedülálló természeti jelenség a világon. Egy gombafajtának köszönhető, hogy a homokban meg tudtak telepedni a különböző növények. Unikális élővilága és természeti értékei miatt a sziget az UNESCO által létrehozott Világörökség része. A sziget csak 4x4-es járművekkel járható, mivel nincsenek aszfaltozott utak. A sziget tehát a természetkedvelők és a kalandorok számára is ideális helyszín. A férjem inkább kalandor, mint természetbúvár, így őt kár lett volna a speciális gombafajtával és egyéb maszlaggal fárasztani. Elég volt csak annyit mondanom: "Figyelj csak, van ez a homoksziget, ahol terepjáróval lehet csapatni a homokban. Na, megyünk?" És már benne is volt a buliban. Így hát mi is kipróbáltuk...

ÚTON A FRASER-SZIGET FELÉ, AVAGY MILYEN IS EGY AUSZTRÁL ROAD TRIP?

A Fraser-sziget az ausztrál körutunk 6. állomáshelye volt, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. Az előző állomáshelyünkről, Airlie Beachről hajnalban kerekedtünk fel, egy kb. 900 km-es szakaszt kellett egy szuszra legyűrnünk ezen a napon, és ez volt az egy nap alatt megtett legnagyobb távolság az egész körút során. A szigetre este 6-kor indult az utolsó komp a szárazföldi Hervey Bay városából, amire megvolt a foglalásunk, ráadásul az indulás előtt legkésőbb egy órával be kellett jelentkeznünk a hotel szárazföldi recepcióján, tehát délután 5 óráig mindenképp meg kellett érkeznünk a városba. Időponthoz voltunk kötve, és elég szoros volt az időbeosztásunk, így nem akartuk a véletlenre bízni magunkat, ezért korán indultunk, és napközben a tankoláson és voláncseréken kívül nem álltunk meg sehol. Összegyűjtöttem ugyan néhány kisebb látnivalót ezen az útszakaszon is, amelyeknél, az idő és a kedvünk függvényében szelektálva, megállhattunk volna, de végül úgy döntöttünk, inkább nem kockáztatunk.

Ezúttal is kétóránként cseréltünk a vezetésben, közben igyekeztünk pihenni, szundítani egymás mellett. Lendületesen haladtunk, de még így is kb. 11 óra leforgása alatt sikerült megtenni a 900 km-es távot, ugyanis ezen a szakaszon nem voltak autópályák, csak sima kétsávos főutak, helyenként 2x2 sávos autóutak, ahol azonban 100 km/h a megengedett sebesség, a lakott területeken 60 km/h. Ausztráliában pedig nem éri meg szabálytalankodni, nagyon szigorúan büntetnek a gyorshajtásért. A férjecském sok településen egyből kiszúrta az út szélén sunyiban, civil terepjáróból kamerázó rendőröket. Na, igen, jól jött az a két évtizedes kamionos rutin. :)

Kietlen tájakon, ritkán lakott vidéken autóztunk, több száz kilométeren keresztül csak füves puszták és bozótos területek mellett haladtunk el. Az egész úton csupán néhány kisebb városon hajtottunk át. Átautóztuk a Baktérítőn is, ezzel elhagytuk a trópusi éghajlatot, és szubtrópusi területre érkeztünk. A táj arculatán is észrevettük a változást, a dús trópusi növényzetet fokozatosan felváltották a szubtrópusi eukaliptuszerdők és bozótos, szavannaszerű mezőségek. Sok helyütt láttuk erdő- és bozóttüzek nyomait. Többször láttunk kengurukat az út mellett legelészni. Eleinte még számoltuk, hányszor pillantunk meg egy-egy kengurut, de egy idő után olyan sokat láttunk, hogy végül már elveszítettük a fonalat a számolásban. :) Előfordult, hogy egy egész csapatot vettünk észre egy lakóövezet melletti parkban vagy hasonló helyen. Megálltunk, kiszálltunk az autóból, és próbáltunk közelebb menni hozzájuk, illetve odacsalogatni őket magunkhoz némi elemózsiával, de nem jöttek oda. Csak azokkal a kengurukkal lehet jókat bohóckodni, akik már hozzászoktak az emberek jelenlétéhez, közelségéhez. A teljesen vadon élő kenguruk általában félénkek, és igyekeznek elkerülni az embereket, viszont gyakran kijönnek közvetlenül az út mellé legelészni, ugyanis az autókból kicsapódó gőz miatt épp ott találnak friss, nedves, zamatos füvet. Emiatt, sajnos, sokszor elütik őket, ráadásul a tetemeket senki nem szállítja el, az út szélén maradnak egészen addig, amíg teljesen szét nem oszlanak. Utunk során rengeteg, már bomlásnak indult kengurutetemet láttunk. Lehangoló, szomorú látvány volt. Olvastam ugyan korábban arról, hogy ez problémát jelent Ausztráliában, de nem hittük volna, hogy ezt ilyen markánsan fogjuk tapasztalni. Tényleg iszonyú sok elütött kenguru mellett haladtunk el, és erre a látványra nem lehet eléggé felkészülni. Mindemellett pedig úgy vettük észre, hogy a helyiek nagy átlagban nem szeretik a kengurukat, mert nagyon szapora állatok, akik bemennek a házak közé, beszöknek az udvarokba, kertekbe, ahol károkat okoznak, rendetlenségek hagynak maguk után, és sok mindent szétrágnak. Emiatt pedig az utakon sokszor szándékosan is rájuk húzzák a kormányt, és szinte sportot űznek abból, hogy elgázolják őket. Könnyűszerrel meg tudják ezt tenni a masszív dögráccsal felszerelt, hatalmas terepjáróikkal, ugyanis a legtöbb ausztrál ilyen járművel közlekedik, de nemcsak a személyautók, hanem a buszok és a kamionok is vaskos dögráccsal vannak felszerelkezve, nyilván nem véletlenül. Ez az egyetlen olyan dolog, ami cseppet sem tetszett nekünk az ausztrál közlekedésben és mentalitásban. Talán ezt az egy negatívumot tudnám kiemelni az Ausztráliában szerzett tapasztalataink közül.

ÉRKEZÉS A FRASER-SZIGETRE

Délután fél 4 körül érkeztünk meg Hervey Bay városába, ami a Fraser-szigetre tartó turisták stratégiai bázishelye, ugyanis innen indulnak a kompok a szigetre. Eleinte úgy terveztük, hogy ebben a városban fogunk megszállni, és innen megyünk át egy napra a szigetre, de végül úgy döntöttünk, hogy 3 éjszakát a szigeten, a 4 csillagos Kingfisher Bay Resort nevű hotelben töltünk, ami saját kompjáratot üzemeltet a szigetre, ahonnan bálnanéző hajókirándulásra lehet menni, és ahol van lehetőség terepjáró bérlésére is, így egyszerűen, de nagyszerűen, egy helyen megkapunk mindent, amit szeretnénk. Mivel a sziget egy nemzeti park, ahol nincsenek aszfaltozott utak, és teljesen vadregényes az egész, ezért nagyon limitáltak a szálláslehetőségek, néhány kempingen kívül mindössze 1-2 nagyon egyszerű, motelszerű szállás található a szigeten, illetve ez az egy normális hotel, ahol viszont minden megtalálható, amire csak szüksége lehet az embernek. Ha nem opció a kempingezés, akkor célszerű ebben a hotelben megszállni, számunkra is ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. A szigeten elérhető szálláslehetőségek böngészése közben akadtam rá a neten erre a hotelre, ami ráadásul ebben a szezonon kívüli időszakban több akciós csomagajánlatot hirdetett a honlapján. Az egyik csomag tartalma 3 éjszaka a hotelben reggelivel, oda-vissza kompjeggyel és egy félnapos bálnanéző hajókirándulással. Ahogy számolgattuk, tényleg elég kedvező volt, ráadásul egy ilyen hajótúrára is mindenképp szerettünk volna elmenni, ezzel két legyet üthettünk egy csapásra. Nekünk megérte ez a csomagajánlat, így ezt választottuk.

Bejelentkeztünk a hotel szárazföldi irodájában, az autónkat pedig beraktuk az itteni, kimondottan a szállóvendégek részére fenntartott, zárt és biztonságos parkolóba. A kikötőbe egy transzferjárat vitt le minket. A központi kompjárat nem innen indul a szigetre, hanem Hervey Bay nagy kikötőjéből. Ez egy másik, kisebb kompjárat volt, ami konkrétan a River Heads-i kikötőből indul, és amire elméletileg ugyanúgy bárki vehet jegyet, de ez a járat elsősorban a szállóvendégek és az ingázó személyzet számára van fenntartva, tehát kvázi a hotel saját kompjárata, ami egyenesen a hotel mólójához, kikötőjéhez visz. Egy kb. 50 perces hajókázás után kötöttünk ki a szigeten. A mólónál már várt minket egy elektromos kisvonat, ami felvitt a hotel bejáratához. Bejelentkeztünk a recepción, és máris elfoglalhattuk a szobánkat.

Ez volt az egyetlen 4 csillagos szállásunk az egész körút során, és az egyetlen, ahol helyben kaptunk bőséges, svédasztalos reggelit is, így a többi szálláshelyünkhöz képest igazán elkényeztetve érezhettük magunkat. A szigetre való átjutás, az autónk elhelyezése és az egész művelet nekem egy kissé bonyodalmasnak tűnt korábban, és aggódtam miatta, hogy vajon minden jól fog-e sikerülni. Kár volt izgulni, hiszen nagyon olajozottan működött az egész, nem volt semmiféle fennakadás, a személyzet mindenhol hihetetlenül kedves és készséges volt. Ezúttal is feltűnt, hogy Ausztráliában nagyon magas színvonalon működnek ezek a szolgáltatások, itt pedig különösen figyelmes volt mindenki, tehát a 4 csillagos kategóriához abszolút méltó bánásmódban részesültünk.

BÁLNALES

Másnap vettünk részt a félnapos bálnanéző hajótúrán, ami a lefoglalt csomag része és az ausztrál körutunk egy szintén fontos bakancslistás tétele volt. A túra 8-kor vette kezdetét, és kb. délig tartott. Miután felszálltunk a hajóra, és elindultunk, elhagytuk a sziget és a szárazföld közötti békés öblöt, áthajóztunk a sziget keleti oldalára. Egy darabig még a sziget partvonalával párhuzamosan haladtunk, majd egyre inkább eltávolodtunk tőle, végül kimentünk a nyílt óceánra, és a bálnák nyomába eredtünk. Óriási hullámokon hánykolódtunk, a hajó orrában állva úgy éreztük magunkat, mintha lifteznénk, és minden hullámgerincen való áthaladás után több emeletet zuhannánk. Egy zúzós hullámvasút pite volt ehhez képest. Páran holtsápadtan, zacskót szorongatva üldögéltek a hajó tatjában. Mi megúsztuk a rosszullétet, reggel vettünk be hányinger elleni gyógyszert. Eddig egyszer tapasztaltuk meg, hogy mi az a tengeribetegség - tanultunk belőle, és ezúttal megelőztük a bajt.

A hosszúszárnyú bálnák minden évben útra kelnek. Július és október között a sarki vizekből az Egyenlítő környékére vándorolnak, hogy világra hozzák borjaikat a meleg trópusi és szubtrópusi tengerekben, majd ugyanezt az utat visszafelé is megteszik, immár az utódaikkal együtt. Ausztrália keleti partjainál kiválóan megfigyelhető e csodás természeti jelenség, így nem maradhatott ki a programjaink közül, ha már épp ebben az időszakban jártunk erre. Hervey Bay városából és a Fraser-szigetről számos, a bálnák migrációjának megfigyelésére irányuló hajótúrát szerveznek ilyenkor, a bálnavonulás szezonjában. Ebben a régióban nagy létszámban mozognak ezek a tengeri emlősök, és nagyon aktívak, ezért ezt a térséget tartják a bálnamegfigyelésre legalkalmasabb helynek a világon. Itt szinte minden túra garantált sikerrel jár, vagyis biztosra vehető, hogy látunk bálnát.

Feszülten, szinte lélegzetvisszafojtva figyeltük a felszínt, majd egyszer csak észrevettünk néhány hatalmas sötét foltot a vízfelszín alatt. Misztikus, izgalmas, ijesztő és egyben csodálatos volt a látvány és a tudat, hogy a közelünkben 15 méter hosszú és 30 tonna súlyú élőlények úszkálnak a vízben. Két bálnamama vonult aznap a borjaikkal a sziget közelében. Követtük őket, és figyeltük a mozgásukat. Időnként egészen közel merészkedtünk hozzájuk, ők pedig a méretük és súlyuk ellenére meglepően könnyedén és légiesen mozgolódtak tovább zavartalanul. Békésen és önfeledten hancúroztak. Állítólag megérzik a kíváncsi tekinteteket, és néha még produkálják is magukat a közönség előtt. A hosszúszárnyú bálna egy nagyon akrobatikus bálnafaj, a többi bálnához képest gyakran kiugrik a vízből, és különféle "mutatványokat" hajt végre. Lengeti a szárnyhoz hasonlító mellúszóját, amiről a nevét is kapta, csapkod a farokuszonyával, vagy akár szinte az egész testével kiemelkedik a vízből, és hátraveti magát, "szaltózik". Tájékoztatót is kaptunk arról, hogy milyen mozdulatokra lehet számítani a megfigyelés közben. A dolgunkat ugyan megnehezítette az irdatlan hullámzás, nagyon erősen kellett kapaszkodni a korlátban, és néha még így is elestünk. Szinte csúsztunk-másztunk a fedélzeten, ami közben elég nehézkes volt a fotózás és a videózás, de azért megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy megörökítsük ezeket a nagyszerű perceket. A leglátványosabb pillanatokról nem sikerült elkészítenem életem fotóját, de így is fantasztikus és felemelő élmény volt látni a tengerek óriási angyalainak hihetetlenül légies, bájos és kecses táncát.

Végül búcsút vettünk a bálnáktól, és visszaindultunk a szárazföld felé. A visszaúton már csak pihengettünk a hajó fedélzetén, gyönyörködtünk az óceán és a sziget partvonalának látványában, élveztük a hajókázást. Közben kaptunk kávét, üdítőt, rágcsálnivalót. A személyzet kedves és figyelmes volt. Ez a hajótúra is nagyon tetszett, minden szuper volt. A programmal, az élménnyel és a kiszolgálással is teljesen elégedettek voltunk.

Miután visszaértünk a hotelbe, pihentünk egy kicsit a szobánkban, majd sétáltunk egyet a hotel területén. Erre a napra már nem volt több programunk, így lazultunk egy kicsit, kiélveztük a szabadidőt. Sütkéreztünk a hotel medencéjénél, majd sétálgattunk a szálloda környékén. A sziget egy részét gyalogosan is fel lehet fedezni, több kijelölt túraösvény indult a hoteltől a szélrózsa minden irányába. Mi is elindultunk az egyiken, de egy rövidebb táv megtétele után visszafordultunk. Nem akartunk túl messzire elkószálni, így inkább csak lófráltunk a szálloda közvetlen közelében. A hotel kialakítását igen ötletesnek találtuk. A recepciótól, egy hagyományos folyosó helyett, a szabad ég alatt futó és fából készült rámpák vezettek a szobákhoz. A szobákat cölöpökre építették, és mindegyikhez egy külön kis bejáró vezetett. A szobák teljesen beleolvadtak a természetbe, körülvette őket a szubtrópusi esőerdő, emiatt úgy érezhettük magunkat, mintha itt is egy bungalóban lennénk, miközben 4 csillagos kényelmet élvezhetünk. A szobánk erkélye szintén egy fából készült terasz volt, ahonnan testközelből csodálhattuk az erdőt. Megnyugtató volt kiülni az erkélyre és hosszasan elmélyülni az erdő látványában, hangjaiban, illatában. Vadregényes és autentikus volt az egész. Este korán ágyba bújtunk, másnap egy különösen kalandos nap várt ránk...

EGY IZGALMAS OFF-ROADOZÁS TÖRTÉNETE

A következő napon béreltünk egy terepjárót, aminek segítségével bejártuk a sziget egy részét, és kicsit jobban megismerkedtünk az itteni élővilággal.

Az Aussie Trax 4x4 nevű cégnél béreltünk autót, ami egy kis helyi cég, mely kifejezetten a szigeten való használatra alkalmas terepjárók kölcsönzésével foglalkozik. A szárazföldi Hervey Bay városában és a szigeten is van telephelyük. A szigeten a hotelünkkel együttműködve üzemel a cég, az irodájuk közvetlenül a hotel mellett van, és akár a szállodán keresztül is lehet autót bérelni, bár én ezt külön intéztem, közvetlenül a cégnél. Az autókölcsönző személyzete is roppant segítőkész volt. A terepjáróbérlés alapból drága mulatság, emellett kötöttünk hozzá egy extra biztosítást, a bérlés díjához pedig még hozzáadódott a szigeten való autóhasználat díja is. Mivel a sziget egy nemzeti park része, ezért minden autóra behajtási engedélyt kell kiváltani, amit nekünk elintézett az autókölcsönző, viszont az anyagi vonzata nyilván minket terhelt. Egyszóval ismételten szélesre kellett nyitni a pénztárcánkat, de mi már kezdetben elhatároztuk, hogy mindenképp ilyen módon szeretnénk bejárni a szigetet, hiszen ebben is éppen maga a kötetlen autózás, az útvonal teljesítése, a kaland, a kihívás és a próbatétel a lényeg. Még sosem vettünk részt egy ehhez hasonló kalandban, ezt is ki akartuk próbálni. Szerveznek ugyan a szigetre buszos kirándulásokat is, amiket speciális, magasított alvázú terepbuszokkal valósítanak meg, mi azonban úgy gondoltuk, egy szervezett túra nem nyújtaná ugyanazt az élményt, emellett pedig egy ilyen buszos túra 2 főre még drágább is lett volna, mint a terepjáróbérlés, tehát hamar eldőlt a kérdés.

A bérlés reggel 8 órától délután 5-ig szólt. 6 óra körül besötétedik, ezért olyankor már tilos vezetni a szigeten akár bérelt, akár saját gépkocsival, egyrészt az állatvilág, másrészt a kiszámíthatatlan terepviszonyok és a nehezen észrevehető homokbuckák miatt. Még nappal is erősen koncentrálni kell, hogy időben észrevegyünk minden akadályt, és a kitaposott csapáson tudjuk tartani az autót, szürkületkor pedig egyenesen őrültség lenne itt vezetni. A megadott időtartam egyébként elegendő ahhoz, hogy bejárjuk a sziget autózható részének legjavát, és megnézzük a főbb látnivalókat, de akkor is tanácsos több éjszakát a szigeten tölteni, hiszen az oda-vissza kompozással együtt már nem igazán lehet az egészet kivitelezni egyetlen nap leforgása alatt. Jól tettük, hogy végül mi is a szigeten szálltunk meg, így reggel már helyben tudtuk kezdeni programunkat. 7.30 körül sétáltunk oda a hotelből az autókölcsönző cég irodájához. Gyorsan elrendeztük a szükséges adminisztrációt, majd meg kellett néznünk egy kb. 15 perces oktatóvideót a tudnivalókról és a szigeten való autózás veszélyeiről. Bemutattak néhány tanulságos példát a homokban való elsüllyedésekről és olyan esetekről, amikor valaki az óceánparton túl közel merészkedett a hatalmas hullámokhoz, amik végül beszívták az autót, tönkretéve a járművet. Volt olyan autó, ami teljesen elmerült a vízben. Ilyen esetben a roncs kihalászásához és elszállításához a szárazföldről kell hívni speciális segítséget, ami finoman szólva is egy nagyon költséges mutatvány. A videó hatásos és elrettentő volt, némi félelemmel vegyes izgatottsággal vettük át ezután a kocsit, ami egy kétszemélyesre alakított Suzuki Jimmy volt. Az ügyintéző egy kedves és készséges srác volt, aki nagyon türelmesen elmagyarázott mindent az autó használatáról. Mivel kettőnk közül csak én beszélek folyékonyan angolul, viszont Joe volt a sofőr, ezért én folyamatosan fordítottam neki az instrukciókat a funkciók és az üzemmódok váltogatásáról, de azért nagyjából tisztában is volt vele, hogy mit hogyan kell majd csinálni. Kaptunk továbbá egy nagy térképet, melyen kijelölték a sziget autózható részeit, bár én vittem magammal saját térképet is, amit a netről húztam le korábban. Egy táblázatot is nyomtattam az árapály aznapi alakulásáról, ugyanis az autózható óceánparti részen nagyon erős az árapály jelensége, és a parton csakis alacsony vízállás esetén lehet autózni, ami szerencsére pont napközben, átlagosan kb. reggel 8 és délután 4 óra között van. Én tehát alaposan felkészültem, már előre felkutattam minden szükséges információt, de az az érzésem támadt, hogy kissé túlterveztem magam, mert az ügyintéző is gondosan felhívta a figyelmünket ezekre a dolgokra.

Átvettük az autót, és 8 óra körül elindultunk teljesíteni a küldetésünket. Kigördültünk az iroda előtti aszfaltos placcról, felkaptattunk a dombtetőre, ahol áthaladtunk a biztonsági okokból épített dingókerítésen. Itt véget is ért az aszfalt. Megláttuk magunk előtt a meredek lejtőt és a kitaposott homokösvényt, ami drasztikusabban festett, mint amire számítottunk. Fanyar mosollyal összenéztünk, és feltettük a költői kérdést, hogy mire is vállalkoztunk. Mintha egy vérbeli kalandfilmbe csöppentünk volna, de már nem volt visszaút. Nem hátrálhattunk meg. Vettünk egy mély levegőt, átkapcsoltuk az autót négykerekes üzemmódba, és hadd szóljon!

A betervezett program az volt, hogy keresztben átvágunk a szigeten, ami egy kb. 22 km-es távolságot jelentett, majd kiérünk a sziget keleti oldalára és az egész keleti parton végighúzódó 75 Mile Beachre, ami gyakorlatilag felöleli a sziget 123 km-es hosszúságát, majd északra fordulunk, elmegyünk a homokparton egy bizonyos pontig, megnézzük a közbeeső látnivalókat, majd visszafelé is megtesszük ugyanezt az utat. Ezt a programot, hála Istennek, sikerült épségben teljesítenünk, és mindent meg tudtunk nézni, amire kíváncsiak voltunk. A sziget belsejében 30 km/h, a homokparton pedig 80 km/h a maximális megengedett sebesség. Ezt az útviszonyoknak megfelelően határozták meg, valóban ennyi a reális és optimális haladási sebesség mindkét helyen, és ezt nagyjából mindenhol tudtuk is tartani. Az első távot így kb. 1,5 óra alatt tettük meg. A kitaposott csapásokat nagyon mély nyomvályúk és hatalmas homokbuckák jellemezték, ezért komoly erőfeszítéseket igényelt az autó megtartása, ehhez pedig hozzáadódott a homok nagymértékű tapadása. Ha véletlenül megállunk egy pillanatra, máris beragadunk a laza homokos talajba, ha viszont adunk egy nagyobb gázfröccsöt, akkor könnyedén elkaparhatunk, és szintén belesüppedünk a homokba. A lényeg tehát a folyamatos haladás volt, figyelni kellett a gáz megfelelő és egyenletes adagolására. Férjecském nagyon-nagyon ügyes volt, de mindvégig feszülten koncentrált, könnyebb terepre számított. A dolgot tovább nehezítette az is, hogy egyetlen szűk csapás kétirányú forgalom kiszolgálására szolgál. Ha feltűnik egy szembejövő jármű, akkor az egyiknek félre kell valahogy állnia, amíg a másik elhalad. Vannak erre a célra használt kis öblök, beugrások néhány helyen, de ha pont ott találkozik össze két autó, ahol nincs ilyen beugrás, akkor az egyiknek tolatnia kell addig, amíg nem tud félreállni valahol. Ez a művelet jelentősen nehezíti a haladást a főszezonban, amikor nagyon telített a sziget, és rengeteg autó jár-kel a csapásokon, továbbá az is gondot okoz, ha egy előttünk haladó sofőr elakad. Menekülőút pedig nincs, hiszen a sziget belsejét mindenhol szubtrópusi esőerdő borítja, az egyetlen szűk nyomvonalat körülveszi az áthatolhatatlan, sűrű dzsungel. Durván be tud lassulni tehát a forgalom, és akár 5-6 órába is telhet, míg valaki átjut a sziget egyik oldaláról a másikra. Mivel mi szezonon kívül voltunk, kevés járművel találkoztunk, tehát a körülményekhez képest igazán lendületesen tudtunk haladni.

Amikor átértünk a sziget másik oldalára, lenyűgöző látvány volt, ahogy hirtelen szétnyílt előttünk az erdő, elénk tárult a végeláthatatlanul hosszú óceánpart és az óriási, zabolátlan, nagy robajjal kicsapódó hullámok. Megkönnyebbültünk, hogy kiértünk az erdőből a homokpartra, azt hittük, itt már jóval könnyebb lesz a vezetés. Ez valóban simább, tágasabb és átláthatóbb terep volt, ahol gyorsabban lehetett haladni, ahogy azt a maximális sebességhatár is mutatta, de azért ennek a szakasznak is megvoltak a maga veszélyei. Az autózható sáv közel húzódott a hullámveréshez, a kicsapódó hullámok helyenként szinte a kocsi abroncsait nyaldosták. Eléggé kiszámíthatatlan a hatalmas hullámok mozgása, könnyen el lehetne véteni a tőlük való távolságot, és mire feleszmélünk, már bele is sodródunk a vízbe. Elég egy pillanat, egyetlen rossz mozdulat, és máris menthetetlenül a könyörtelen hullámok foglyaivá válhatunk, ahogy az oktatóvideóban is láthattuk az igen beszédes képanyagot a szerencsétlenül járt autósokról. Ijesztő volt. Többször szóltam is Joe-nak, hogy húzódjon egy kicsit beljebb, mert szinte már elérjük a hullámverést. A homokparton több kisebb édesvízi forráson is átkeltünk, melyek itt folynak bele az óceánba.

ÉRDEKES SZIKLAFORMÁCIÓK, EGY HAJÓRONCS ÉS EGY ÉDESVÍZI FORRÁS

Noha a sziget felfedezésében maga az útvonal és úgy en bloc az egész természeti környezet az igazán érdekes, van néhány konkrét látnivaló is a szigeten, melyeknél érdemes megállni és elidőzni kicsit. Kb. 45 percig autóztunk a parton az általunk kiválasztott legtávolabbi látnivalóig, ahonnan aztán visszafelé haladva néztük meg mindazt, amit beterveztünk. Ez a látnivaló a Pinnacles elnevezésű sziklaformáció volt, ami egy érdekes természeti képződmény. Miután szemügyre vettük a csipkézett mészkősziklákat, el is indultunk visszafelé. A következő látnivaló, ahol megálltunk, a Maheno hadihajó roncsa volt. A Maheno hadihajót 1905-ben építették. Többnyire Ausztrália és Új-Zéland között közlekedett, de az I. világháborúban is teljesített szolgálatot. 1935-ben vonták ki a kereskedelmi forgalomból, és eladták egy japán hajóbontó cégnek. 1935 júliusában akarták elvontatni Sydney-ből Japánba, de a hajó egy súlyos viharba került, a vontatókötél elszakadt, a hajó pedig elsüllyedt, majd az óceán itt mosta partra. Azóta a sziget egyik népszerű látványossága. Az állapota folyamatosan romlik, erősen rozsdásodik, ezért egyre veszélyesebb megközelíteni, felmászni rá pedig tilos. Jelenleg nincsenek tervek az elszállítására, úgyhogy valószínűleg egy turistaattrakció marad mindaddig, amíg végleg az enyészeté nem lesz. Ezután érkeztünk meg az Eli Creek nevű patakhoz, ami a sziget legnagyobb édesvízi forrása. Egy kiépített sétányon lehet sétálgatni a patakmeder mentén. A kanyargó patakmeder, az óceánhoz közeledvén, egyre inkább kiszélesedik, és egy bizonyos szakaszon lehet fürdeni, vagyis inkább csak pancsolni benne, illetve élvezni a sebes patak sodrását.  

EGY KIS BONYODALOM...

Innen továbbautózva, kisvártatva megérkeztünk addig a pontig, ahol a homokpartról vissza kellett kanyarodnunk a sziget belseje felé. Kicsit későn vettük észre az elágazást, Joe rántott egyet a kormányon, és kanyarodás közben már be is ragadtunk. Elég volt hozzá egyetlen hirtelen mozdulat. Se előre, se hátra nem mozdult az autó, sőt, az erőltetéstől csak még mélyebbre ástuk magunkat. Kiszálltunk, felmértük a helyzetet. Eddig felváltva estünk kétségbe a szorult helyzetekben, de ezúttal mindketten nyugodtak maradtunk. Tudtuk, hogy úgyis csak magunkra és a józan eszünkre számíthatunk, ezért mindketten próbáltuk higgadtan átgondolni a helyzetet. Én leintettem egy éppen arra járó dzsipet, és megkérdeztem, van-e vontatókötelük, és ki tudnának-e húzni. Két arrogáns pasi ült benne, akik okoskodtak valamit a keréknyomásról, majd egyszerűen faképnél hagytak bennünket. Ezután elkezdtük kiásni magunkat, jobb híján kézzel lapátoltuk a homokot a kerék alól, csúsztunk-másztunk az autó alatt. Még este is csikorogtak a homokszemek a fogaim alatt, és a melltartómból is homokot ráztam ki a fürdőszobában. :) Ezután Joe megpróbált kitolatni a gödörből, én pedig megnyomtam az autót. Nem mozdult. Helyet cseréltünk. Én tolattam, ő nyomta az autót. Mivel ő sokkal erősebb nálam, nagyobb erőt tudott kifejteni, én meg igyekeztem egyenletesen nyomni a gázpedált, nehogy elkaparjon a kerék, és így végül sikerrel jártunk. 

EGY KRISTÁLYTISZTA VIZŰ TÓ ÉS EGY HETYKE DINGÓ

Robogtunk is tovább a következő megállónk, a McKenzie-tó felé. A sziget belsejében több édesvízi tó is található, melyek a homokon összegyűlt esővízből alakultak ki. Ezeknek a tavaknak nincs élőviláguk, az aljuk pedig ugye a sziget talaját alkotó homok, tehát a vizük kristálytiszta. A legszebb és leghíresebb a McKenzie-tó. Teljesen átlátszó, kristálytiszta vize földöntúli látványt nyújt. A délután nagy részét a tó partján töltöttük, itt végre megpihenhettünk egy kicsit, és még egy dingót is láttunk. A szigeten őshonos dingó (vadkutya) az itteni élővilág egyik jellegzetes faja, mondhatni a sziget jelképe. Gyakran lehet őket látni a szigeten, de nem szabad etetni őket, sem közel menni hozzájuk, mert agresszívek lehetnek, és megharaphatnak. A mi dingónk hetykén körülnézett, körülszaglászta a turisták holmiját, ételmaradékok után kutatva, majd továbbállt. Amilyen hirtelen felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt az erdő sűrűjében. Ezután már csak a hotelig vezető utat kellett megtennünk. Kényelmes tempóban haladtunk, és közben még gyönyörködtünk a körülöttünk levő szubtrópusi vadonban. Pont időben érkeztünk vissza az autókölcsönzőhöz, leadtuk az autót, majd az este hátralevő részét a szobánkban való pihenéssel töltöttük, és kihevertük a nap fáradalmait. :)

Érdemes felkeresni ezt a gyönyörű és különleges szigetet. A látnivalók nagyon tetszettek, és az egész egy hatalmas kaland volt, bár a homokon való vezetés kissé feladta a leckét, hiszen még sosem csináltunk ilyet. Homokon vezetni egészen más, mint hóban vagy egy földúton. A homok tapadása meglepően nagy, és igen hamar be lehet ragadni, ha nem koncentrál az ember minden pillanatban. Ráadásul, mivel ez egy nemzeti park, nincs kiépítve semmiféle segítségnyújtó szolgálat, magunkra voltunk utalva. Nem volt tehát veszélytelen kaland. Egyszer mi is megfeneklettünk egy kicsit, de néhány perc alatt sikeresen kiszabadítottuk magunkat. Szerencsések voltunk, hogy nagyobb fennakadások nélkül tudtuk megtenni az útvonalat. Én megszerveztem a szigettúrát, és elintéztem minden szükséges teendőt, de a gyakorlati megvalósítás sikeressége elsősorban a párocskámon múlt, nélküle mindezt nem tudtam volna végigcsinálni. Elfáradtunk a nap végére, és izgultunk, hogy épségben visszaérjünk a kiindulási pontunkhoz, de végül minden jól alakult, és remekül éreztük magunkat. Rettentően élveztük az egészet, megérte bevállalni ezt a kalandot, de egyszer éppen elég volt végigcsinálni egy ilyen napot! :)

Következő rész: Brisbane és a Springbrook Nemzeti Park

Kapcsolódó bejegyzések: