Byron Bay városkája és a Kék-hegység

ÉRKEZÉS BYRON BAY VÁROSKÁJÁBA

Miután felfedeztük Brisbane és a város környékének látnivalóit, Byron Bay felé igyekeztünk. 

Már besötétedett, mire megérkeztünk a városkába. Megkerestük a szálláshelyünket, ami a 3 csillagos Glen Villa Resort volt, és ahol az elkövetkező 2 éjszakát töltöttük. Ez is egy kempingszerű szálláshely, ahol a sátorozás mellett van lehetőség bungaló bérlésére is. Egy nagy füves területen elszórva találhatók a kempingezésre kialakított helyek és a bungalók, tiszta, rendezett és esztétikus környezetben. A bungalónk egy korábbi szálláshelyünkhöz hasonlatos konténerházikó volt, szerény, de takaros berendezéssel. Nem tartozott a kedvenc szálláshelyeink közé, nem egy luxushotel, de 1-2 éjszakát simán ki lehet bírni benne, abszolút megfelelő költséghatékony megoldás. Egy gyors bejelentkezés után elfoglaltuk a helyünket, majd egy kis pihenés után el is tettük magunkat másnapra.

NAPFELKELTE A KONTINENS LEGKELETIBB PONTJÁNÁL

Reggel 5-kor keltünk, hogy megnézzük az ikonikus napfelkeltét a Byron-foknál, ami a kontinentális Ausztrália legkeletibb pontja. Egy gyors fogmosás után bepattantunk az autóba, és átautózva a még csendes, ébredező városkán, felmentünk a Byron-fokhoz. Miután leparkoltunk, felsétáltunk a sziklaperem mentén kialakított sétaösvényen a dombtetőre, ahol meglepően sok turista és fotós várta a napfelkeltét ahhoz képest, hogy ez egy szezonon kívüli, téli időszak volt. Az egész Byron-fok voltaképpen egy nagy sziklaszirt, amely félszigetként nyúlik be a Csendes-óceánba, és ahol egy világítótorony is található. Ez a szárazföldi Ausztrália legkeletibb csücske, egy híres helyszín, egy keleti partvidéki körutazás kötelező eleme. Épp időben érkeztünk. Ahogy felértünk a magaslatra, már fel is tűnt a vörösen izzó, hatalmas napkorong a horizonton. Végignéztük, ahogy kibújik a kéklő óceán habjai közül, és percről percre egyre magasabbra hág. Megvártuk, hogy a napsugarak fokozatosan betöltsék az egész égboltot. Mindeközben a kora reggeli, friss szellő csiklandozta arcunkat. Mélyen beszívtuk az óceán sós illatát, és hallgattuk a hullámok morajlását. Emlékezetes napfelkelte volt. Miután eleget gyönyörködtünk a látványban, visszaautóztunk a szálláshelyünkre, és mivel nagyon álmosak voltunk, visszafeküdtünk még egy kicsit aludni.

9 órakor szakadó esőre ébredtünk. Amikor egy kicsit alábbhagyott az eső, kimentünk a városba. Megnéztük a Tallows Beach nevű strandot. Eredetileg egy kicsit több időt terveztem eltölteni a strandon, de hideg szél fújt, és az eső is szemerkélt, úgyhogy megelégedtünk egy gyors vizittel és néhány fotóval. Ezután ismét felautóztunk a Byron-fokhoz. Megnéztük a világítótornyot, majd a sziklaperem mentén kialakított ösvényeken sétálgattunk. Megvolt a kötelező fotó is az ikonikus táblánál, mely jelzi, hogy ez a kontinens legkeletibb pontja. A sziklaszirtről gyönyörű kilátás nyílik a végtelen óceánra és Byron Bay homokos strandjaira. Ha elég figyelmesen sétálgatunk az ösvényeken, akkor gyakran láthatunk innen különböző állatokat. Nekünk is sikerült megpillantanunk a vízben bálnákat, delfineket, teknősöket. Amikor pedig a szárazföldön kémlelődtünk, akkor a bozótos domboldalban egy közepes méretű kengurut vettünk észre. Egészen elképesztő volt számunkra a természet ilyen szintű közelsége és ez a vadregényes jelleg, amit újra és újra tapasztaltunk egész Ausztráliában. Fantasztikus volt, hogy folyamatosan szinte karnyújtásnyira voltak tőlünk mindenféle csodás élőlények, és teljesen spontán módon összefutottunk velük.

SZAKADÓ ESŐ ÉS SZOBAFOGSÁG

Mire körbejártuk a Byron-fokot, már ismét úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, úgyhogy az autóhoz már futólépésben mentünk vissza. Szívesen múlattuk volna még egy kicsit az időt valamelyik strandon, de az időjárás ezúttal nem kedvezett nekünk, ezért úgy gondoltuk, hogy elég volt ennyi erre a napra. Nem akartunk bőrig ázni és esetleg megfázni a hidegben, ezért úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk a szállásunkra, és a nap további részét pihenéssel töltjük. Erre a napra tulajdonképpen csak a napfelkeltét, a Byron-fok körbejárást és a strandokon való lődörgést terveztem be, hiszen más látnivaló nincs a városban. Ez így egy könnyed félnapos programnak felel meg, de a zord időjárás miatt mi ezt egy gyorsított és rövidített változatban abszolváltuk. Kb. 2 óra alatt végül is megnéztük mindazt, amire igazán kíváncsiak voltunk, csak egy kicsit sietősebb tempóban, mint ahogy terveztük. Visszamentünk tehát a szállásunkra, és bekuckóztunk a szobánkba. Egész nap hideg, esős, lehangoló idő volt. Jól is esett egy kis pihenés az eddigi szoros útiterv és a fárasztó programok után. Este még kimentünk egy szupermarketbe bevásárolni, kicsit feltöltöttük a készleteinket, és vettünk vacsorára egy kis csirkehúst rizzsel, amit aztán a szállásunkon készítettünk és fogyasztottunk el. Nem sokkal vacsora után nyugovóra is tértünk, hiszen másnap hajnalban már ismét útra keltünk.

Byron Bay nem varázsolt el minket különösebben, pedig csupa pozitív véleményt olvastam róla az interneten, miszerint egy nagyon laza és szuper hangulatú, vidám, igazi ausztrál városka. Nos, az emberek tényleg nagyon be vannak lazulva, de olyannyira, hogy mi az egészet inkább már kissé kaotikusnak és igénytelennek találtuk. A város a hippik, a hipszterek és a hátizsákos, bulizós fiatal utazók tanyája. A boltban szinte kizárólag mezítlábas, kócos, szakadt cuccokban ténfergő fiatalok (és idősebbek is) járkáltak körülöttünk, akik éppen a muníciót szerezték be az esti partihoz, és inkább tűntek megviselt hajléktalanoknak, mint belevaló hippiknek, akik egy vagány életstílust képviselnek. Pedig mi sem voltunk teleaggatva drága ékszerekkel, és nem viseltünk márkás holmikat, hiszen félig-meddig hátizsákos stílusban és viszonylag alacsony költségvetéssel utaztunk, de még a mi szerény megjelenésünkkel is sznob turistáknak éreztük magunkat köztük. :) Egyszóval nem igazán mozogtunk otthonosan ebben a közegben, úgyhogy nekünk bőven elég volt az a 2 éjszaka, amit a városban töltöttük.

ÚTON A KÉK-HEGYSÉG FELÉ

Reggel 4 óra körül keltünk, és 5-kor hagytuk el a szállásunkat, mivel ezen a napon egy nagyobb távolság megtétele várt ránk, és közben még 1-2 kisebb programot is be akartunk iktatni. Hajnali sötétségben autóztunk át a városon, amely újra nyugodt és békés volt ebben a napszakban. Ezen a napon tettük meg az utolsó nagy ugrásunkat, ami ismét egy kb. 800 km-es szakaszt jelentett, és amivel már Sydney közvetlen közelébe kerültünk. Mielőtt visszatértünk volna Ausztrália első számú metropoliszába, a városhoz közeli Kék-hegységbe (Blue Mountains) mentünk, ami az utolsó előtti megállónk volt, és ahol a következő 2 éjszakát töltöttük. Közben azonban még néhány egyéb látnivalót is megnéztünk.

MOHÓ ÉS RUGDALÓZÓ KENGURUK MINDEN MENNYISÉGBEN

Hosszú és unalmas autókázás, néhány voláncsere és kisebb technikai megálló után érkeztünk meg a Morisset Parkba, ahol a keleti partvidéken honos keleti szürke óriáskenguruk egy népes kolóniája él teljesen szabadon, természetes környezetében. A szervezés közben igyekeztem felkutatni minden olyan kisebb-nagyobb érdekességet, amely beleesik az útvonalunkba, és amit így lesz lehetőségünk megnézni. Az alapos felkészülésnek és a neten való hosszas keresgélésnek köszönhetően találtam rá erre a helyre, amiről aztán kiderült, hogy nem is annyira ismeretlen és érintetlen. Morisset egy bájos kisváros, ami Sydney-től kb. 100 km-rel északra fekszik. A városhoz való közelsége miatt ez egy népszerű kirándulóhely, sőt, a turizmus is olyannyira felkapta, hogy kisbuszokkal hordják ide a turistákat, akik megnézhetik és etethetik az itt szabadon élő kengurukat. Maga a park egy magánterület, ami egy szanatóriumhoz tartozik, ahová elvileg tilos behajtani. Meg is torpantunk egy kicsit, amikor a park bejáratához érve megláttuk a táblát, amin ez az információ olvasható, de kisvártatva több motorkerékpár, személyautó és turistákat szállító furgon is elhajtott mellettünk, így hát mi is bemerészkedtünk. 

Miután leparkoltunk, rögtön megpillantottuk a gyönyörű, tágas, gondozott parkban békésen legelésző kengurukat. Korábban kiderítettem azt is, hogy mivel lehet etetni őket, így a legutóbbi bevásárlásunk során feltankoltunk répával és banánnal, mert ezeket szeretik a legjobban. Nem volt nehéz odacsalogatni őket, hiszen itt már alaposan hozzászoktak az emberek jelenlétéhez. Bátran körbevettek minket, nyilván tudták, hogy mi is finom falatokat rejtünk a tarisznyánkban. Délután 1 óra körül érkeztünk meg a parkba, és bő 1 órát töltöttünk el a kenguruk között. Nagyszerű időtöltés volt, rettentően élveztük, fenomenális volt így együtt lenni a kengurukkal. Etettük őket, játszottunk velük, jópofa képeket, videókat készítettünk velük és róluk. Összefutottunk egy fiatal magyar párral. Kicsit elbeszélgettünk velük, eközben azonban az egyik közepes termetű, fiatal hím, akit Joe addig etetett, sértődötten konstatálta, hogy valami elvonta Joe figyelmét róla, és elmaradt a következő répaadagja, ezért belecsimpaszkodott a férjecském karjába, és villámgyorsan oldalba rúgta pont úgy, ahogy a korábban megnézett videók tucatjaiban láthattuk. :) Vicces jelenet volt, de olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam lekamerázni. Rengeteg felvételt láttunk ilyen esetekről, de nem hittük volna, hogy ez velünk is meg fog történni. Joe viccelődve mondta is, hogy ő szeretné testközelből megtapasztalni és megfigyelni, hogyan is rúg egy kenguru, erre megkapta a hőn áhított kengururúgást. :) Bizony, az álmok néha igenis valóra válnak... :)

Amikor már visszafelé igyekeztünk az autóhoz, nyomunkba eredt egy kedves kis nőstény, erszényében a kicsinyével. Mi félretettünk magunknak fejenként 1-1 banánt, amit a további autóút során szándékoztunk megenni uzsonnára. A nősténykenguru szinte megérezte, hogy maradt még valami a tarsolyunkban. Ahogy beültem az autóba, odaállt az ablakhoz, és olyan szépen nézett rám, hogy nem tudtam ellenállni neki, és megetettem vele a banánomat. Ezután Joe is beült az autóba, és már épp indultunk volna, amikor egyszer csak az autó másik felén ismét feltűnt a kitartó kis nőstény. Repetázni akart. Majdnem beugrott az autóba. Persze, Joe szíve is ellágyult, és odaadta neki a legutolsó banánunkat. Ezután fájó szívvel búcsút intettünk az imádnivaló kenguruknak, és éhesen ugyan, de boldogan és élményekkel telve folytattuk utunkat a Kék-hegység felé. :)

EGY TÖRTÉNELMI ÚTVONAL, AMIT LÁNCRA VERT FEGYENCEK ÉPÍTETTEK

Elkanyarodtunk a partvidéktől, és a szárazföld belseje felé vettük az irányt, ahol nem sokkal a Kék-hegységbe való megérkezés előtt megálltunk megnézni még egy látnivalót. Ez az Old Great North Road nevű út egy szakasza volt, ami egy híres történelmi út, mely a fegyencidőszak idején épült. Miután az első britek 1788-ban letelepedtek a mai Sydney területén, és megalapították Ausztráliát, az 1800-as éves elején dinamikusan növekedett a lakosság, a kolóniák pedig elkezdtek terjeszkedni a várostól északra fekvő területek felé. Nem volt azonban megfelelő infrastruktúra és kommunikáció Sydney és az északi Hunter Valley között, ezért megszületett egy a két régiót összekötő út megépítésének gondolata, melyhez az itt raboskodó fegyenceket használták fel. Kijelöltek egy útszakaszt, amely egy puha homokkő alapanyagú dombvidéken vezetett át. Közel 600 láncra vert fegyenc csákányokkal és kalapácsokkal vájta ki a homokkőből álló sziklafalakból a mázsás szikladarabokat, melyeket aztán puszta kézzel illesztettek egymásra, és így épült meg a 264 km hosszú út, mely a modern történelem egyik legnagyobb és legcsodásabb olyan építménye, amelyet kizárólag puszta emberi kéz hozott létre. Az utat az 1820-as évek közepén kezdték építeni, és megépítése közel 10 évig tartott. Ez az út lett a 19. századi Ausztrália legnagyobb mérnöki teljesítménye. Ma védelem alatt áll, nemzeti örökségnek számít, és a Dharug Nemzeti Park részét képezi, emellett pedig az UNESCO által létrehozott Világörökség része. Egyike annak a 11 történelmi helyszínnek, melyek a fegyencidőszakhoz kapcsolódnak, és amelyek egy közös tételként szerepelnek a Világörökségi Listán. Ezek közül 4 található Új-Dél-Wales tartományban, Sydney-ben és vonzáskörzetében, így mi ezt a 4-et tudtuk érinteni. 

Az út egy híres szakasza a Devine's Hill nevű rész, amely éppen utunkba esett a Kék-hegység felé északról haladva, így ezt iktattuk be, és ezen a szakaszon tettünk egy kb. egyórás laza sétát. Az út egy erdős területen fekszik, csodaszép és megnyugtató természeti környezetben. Kiváló túrázási lehetőséget nyújt. Séta közben az utat szegélyező sziklafalakban és sziklaformációkban gyönyörködhetünk, közben pedig élvezhetjük a táj szépségét, az erdő nyújtotta nyugalmat és békét. Az út egyes pontjain elhelyezett információs táblákon olvashatunk érdekességeket az út megépítésének történetéről, illetve szemügyre vehetjük a kisebb emlékműveket, melyek az itt dolgozó fegyenceknek állítanak emléket. Az út és a nemzeti park bejárata mellett található a Thomas James híd, ami egy kis patak fölött ível át, és amelyet egykor szintén a fegyencek építettek. Ma a használatban levő aszfaltút része, s így ez a legrégebbi mindmáig használatos híd a szárazföldi Ausztráliában.

Miután megnéztük ezeket a látnivalókat, folytattuk utunkat a Kék-hegység felé. Ehhez át kellett kelnünk a Hawkesbury nevű folyón, ami ezen a környéken csak komppal lehetséges. A kompállomás szinte rögtön a nemzeti park bejárata mellett van. A folyón egy ugyanolyan kábelkomppal lehet átkelni, mint amilyennel a Daintree esőerdőbe mentünk át. Az itteni kábelkomp a legrégebbi ilyen szerkezet Ausztráliában. A folyó túlpartján található Wisemans Ferry városkája, mely egy dekoratív és hangulatos történelmi kisváros, ami ausztrál viszonylatban nagy múltra tekint vissza, ahogy a környék minden látnivalója. A várost 1827-ben alapították, ugyanebben az évben hozták létre a kompot is, és indították el a rendszeres kompjáratot, méghozzá éppen a Great Old North Road építéséhez szükséges fegyencek, szerszámok és egyéb utánpótlás rendszeres szállítása céljából. Az egész környék szép és kellemes, valamint történelmi hangulatot áraszt, hiszen gazdag koloniális hagyatékkal rendelkezik, a brit gyarmati időszak néhány jelentős mozzanata fűződik hozzá. A történelmi látnivalók és az azokat körülvevő természeti környezet, a folyópart és a nemzeti park nyújtotta kirándulási lehetőségek, valamint a Sydney-hez való közelsége népszerű hétvégi kirándulóhellyé teszik ezt a térséget a városiak körében.

ÉRKEZÉS A KÉK-HEGYSÉGBE

Már éppen kezdett besötétedni, mikor elhagytuk a várost és ezt a régiót. Innen már csak egy viszonylag rövidebb utat kellett megtennünk a Kék-hegységig, amin viszont lassan tudtunk haladni, mert egy nagyon szerpentines, emelkedőkkel tarkított útszakasz, ami egy hegyvidékes tájon át vezet. Kb. este 7 órára érkeztünk meg Katoomba városába, ami a Kék-hegység központi települése és a legtöbb idelátogató turista bázisa. Mi is itt vettünk ki szállást. A városka központjában levő Blue Mountains Backpacker Hostel nevű szálláshelyen töltöttünk 2 éjszakát. Gyorsan bejelentkeztünk, elfoglaltuk a szobánkat, majd le is feküdtünk aludni.

A szállásfoglalásnál nyilván a megfizethetőség volt a fő kritérium, de emellett a központi elhelyezkedés és a parkolási lehetőség miatt esett a választásunk erre a szálláshelyre. Minden esetben ezek voltak a vizsgált paraméterek, ami alapján szállást választottunk. Ezeknek a feltételeknek végtére is megfelelt ez a szálláshely, tehát megkaptuk azt, amiért fizettünk, viszont önmagát 2 csillagos szálláshelyként aposztrofálja, de szerintünk nem hozta még ezt a színvonalat sem. Aki abszolút low-budget utazó, és tényleg az egyik legolcsóbb megoldást keresi az adott paraméterekkel, annak megfelelő lehet ez a szálláshely, de én inkább nem ajánlom senkinek. Aki már egy icipicit is ad a kényelemre, az nem lesz vele elégedett, ahogy nekünk sem nyerte el a tetszésünket. Konkrétan ez volt a legrosszabb szálláshelyünk az egész körút alatt, sőt, talán egész életünkben nem voltunk még ilyen hideg, sivár, lehangoló, visszataszító szálláshelyen. Még azt a 2 éjszakát is nehezen bírtuk ki ott. A szoba leginkább egy börtöncellára hasonlított, a csupasz, repedezett, koszos falakon és egy franciaágyon kívül szinte semmilyen berendezést nem tartalmazott. Az ágy legalább tiszta és kényelmes volt, úgyhogy aludni tudtunk benne egy jót, de csak ezt az egyetlen pozitívumot tudnám felhozni. A szobában egyetlen kis villanyradiátor volt, ami nem tudta megfelelően kifűteni a viszonylag nagy helyiséget, az ősrégi nyílászárók miatt pedig még huzat is volt, úgyhogy minden a szobában töltött percben szabályszerűen vacogtunk, hiszen ebben a (déli féltekén) téli időszakban és ezen a hegyvidékes területen irtó hideg volt. A papírvékony falakon és a rossz szigetelésű ajtón, ablakokon keresztül minden zaj beszűrődött a szobába, úgyhogy még zajos is volt. A fürdőszoba pedig szintén jéghideg és kopár volt. Egy felcsempézett veremként tudnám definiálni, ahol egyetlen árva tusolórózsa emlékeztetett csupán arra, hogy ez egy fürdőszoba akarna lenni. Se zuhanytálca, se zuhanyfüggöny, se egy polc vagy egyéb felszerelés. A férjecském csak annyit mondott, hogy még a honvédségnél is barátságosabb fürdőhelyiségekben zuhanyoztak. Sokáig nem tudtunk rájönni, mire is emlékeztet minket, aztán egyszer csak beugrott: a Fűrész című horrorfilmek legelső része játszódott egy ugyanilyen környezetben. A film elején néhány megbilincselt, gúzsba kötött ember ébredt fel egy ugyanilyen sivár, rideg, csupasz, felcsempézett helyiségben, ahol hamarosan tudatosult bennük, hogy elkábították és elrabolták őket, majd az egész film alatt próbáltak kiszabadulni. Nos, azt hiszem, ezzel mindent elmondtam erről a finom szólva sem túl bizalomgerjesztő szálláshelyről. :)

A KÉKES PÁRÁBAN ÚSZÓ, CSODÁLATOS KÉK-HEGYSÉG

Másnap reggel korán keltünk, hogy mielőbb elinduljunk felfedezni a világhírű Kék-hegység látnivalóit. Az időjárás másodszor is okozott egy kis gondot, csalódottan tapasztaltuk, hogy esik az eső. Elkészülődtünk, majd esernyővel a kezünkben indultunk reggelizni. A szálláshelyünk mindössze néhány perces sétára volt a városka központi sétálóutcájától, ahol boltok és étkezdék sorakoztak. Legalább a szállásunk elhelyezkedése rendben volt, elvégre főként ezért választottuk ezt a helyet, és ebben nem csalódtunk. A sétálóutcán találtunk egy hangulatos, családias, remek kis reggelizőt, ami reggel 6-tól tartott nyitva, és kifejezetten reggelis kínálattal rendelkezett. Ettünk egy omlettet pirítóssal, mellé pedig ittunk egy kapucsínót. Minden nagyon friss és ízletes volt, így máris jobban indult a napunk. Reggeli után nézelődtünk még egy kicsit az utcán, majd visszabattyogtunk a szobánkba, és vártuk, hogy elálljon az eső. Hideg, csípős, kellemetlen és kifejezetten télies időjárást fogtunk ki, amire végül is lehetett számítani, hiszen a déli félteke szerinti téli időszakban jártunk ott, és ezúttal nem a tengerparton, hanem a hegyekben tartózkodtunk. Reggel 6-8 fok volt, de napközben sem emelkedett 10-12 fok fölé a hőmérséklet, ehhez pedig még szakadó eső és hideg szél is társult. Végül ránk mosolygott a szerencse, javulni kezdett az idő. Délelőtt 10 óra körül már csak szemerkélt, kezdett felszakadozni a felhőzet, itt-ott még a nap is kisütött, így egy kis késéssel bár, de végre elindulhattunk túrázni.

Kimentünk egészen a Katoombával egybeépült Leura településig, és onnan visszafelé haladva néztük meg a látnivalókat, kilátópontokat. A Kék-hegység egy nemzetközileg is nagyon híres látnivaló Ausztráliában, emellett az UNESCO védelme alatt áll, a Világörökség része. Mindössze kb. 70 km-re található Sydney városától, ami még egy kisebb területű ország viszonylatában is elenyésző távolság, így nemcsak a helyiek körében kedvelt kirándulóhely, de a turisták számára is kézenfekvő és könnyen megvalósítható program Sydney-ből. Ha valaki nem bérel autót, akkor is egyszerűen meg tudja közelíteni tömegközlekedéssel, de szerveznek ide a városból fakultatív programokat is. Kötelező program, ha erre járunk, hiszen egyedülálló, páratlan látnivaló. Mindenkinek látnia kell, és érdemes minimum egy teljes napot rászánni, ahogy mi is tettük. A hegység megnevezése nem véletlen, ugyanis a hegyoldalakat borító eukaliptuszfák leveleinek kipárolgása egyfajta kékes-lilás elszíneződést ad a légkörnek, ezért a kilátópontokról úgy látjuk, hogy egy misztikusan kékes felhőben úszik az egész vidék. Ámulatba ejtő látvány. Íme, egy újabb természeti különlegesség, és ismét egy másfajta, de annál varázslatosabb vadon Ausztráliában. 

Elsőként a Sublime Point Lookout nevű kilátóról tekintettünk le az alattunk elterülő hegyes-völgyes vidékre. Második megállónk a Gordon Falls Lookout volt. A kilátás megtekintése után behatoltunk az erdőbe egy innen induló túraösvényen, és a meredek, nagy szintkülönbségű ösvényen letúráztunk egészen a vízesés aljához. Itt egy tisztás fogadott bennünket. Sehol egy árva lélek, körülöttünk csak az érintetlen természet. Hatalmas eukaliptuszfák vettek körbe, a sziklafalról leomló vízesés pedig egy élénken csobogó patakban folytatódott. Leírhatatlan érzés volt itt lenni. Sokáig csak hallgattuk az erdő hangjait, mélyen beszívtuk a friss hegyi levegőt, és nem tudtunk betelni a szenzációs, meseszerű látvánnyal. Az érintetlen táj, a kékes párában úszó eukaliptuszerdő, a harsogóan zöld páfrányok, a mohával benőtt fatörzsek, a lelógó indák igazán misztikus hangulatot keltettek, és olyan érzésünk támadt, mintha egy elvarázsolt erdőben lennénk, ahol tündérek, koboldok és egyéb természetfeletti lények rejtőznek. Mintha egy másik bolygón lettünk volna, annyira új és más volt ez a helyszín, mint az eddigiek. Úgy éreztük magunkat, mintha ismét a dinoszauruszok korába csöppentünk volna vissza, vagy legalábbis a Jurassic Park forgatási helyszínén lennénk. Már-már kissé szürreális volt az egész. Felejthetetlen, varázslatos élményben részesültünk.

A folytatás azonban kissé prózai volt. Lefelé még nem jelentett gondot a meredek ösvény, felfelé azonban már meggyűlt a bajunk a durva szintkülönbséggel. Helyenként szinte teljesen függőlegesen kellett haladni felfelé a hegyoldalban. Az itt-ott kialakított meredek lépcsők és kapaszkodókkal ellátott rámpák könnyítették ugyan a haladást, de nagyon kellett figyelni minden lépésünkre, és így is szörnyen kimerültünk, mire felértünk a felszínre. A kb. 20 perces túra után úgy éreztük magunkat, mintha maratont futottunk volna. Remegtek a lábaink, szúrt a mellkasunk, kiszáradt a torkunk, ziháltunk. Elcsigázottan rogytunk be az autóba, és egyből a kulacsaink után kaptunk. Úgy ittuk belőlük a vizet, mintha most tértünk volna vissza egy egyhetes sivatagi expedícióról. :) Mi csak átlagos edzettséggel bíró túrázók vagyunk, és ez a túraútvonal alaposan feladta a leckét. Pedig imádunk túrázni a természetben, felfedezni ilyen szép és érintetlen helyeket, melyek különlegessége épp abban rejlik, hogy nehezen megközelíthetőek, és pont ezért maradnak aránylag érintetlenek. Emellett sokszor pontosan azok a helyek adják a maradandóbb, meghatározóbb élményeket, ahová a saját erőfeszítésünkből jutunk el, és sokkal jobban tudjuk értékelni azokat a dolgokat, amikért megdolgozunk, megszenvedünk. Ez minden szempontból, anyagi, mentális és fizikai megközelítésből is érvényes. Ez volt az a pont, ahol eldöntöttük, hogy szeretnénk szert tenni nagyobb gyakorlatra és edzettségre a túrázás terén. Elhatároztuk, hogy legközelebb már tudatosabban fogunk hozzáállni az ilyen terepek teljesítéséhez, és a következő utazásunkra kezdetnek beszerzünk egy strapabíró túrabakancsot, amiben máris könnyebben vesszük az akadályokat.

Ezután visszamentünk Katoomba központjába. A következő megállónk a Kék-hegység legismertebb látnivalója, a híres Három Nővér (The Three Sisters - Echo Point Lookout) sziklaformáció volt. Rögtön feltűnt, hogy ez a hegység leghíresebb és legturistásabb része, ugyanis a kilátópontnál egy modern látogatóközpont fogadott minket, és a borús, hideg idő ellenére is aránylag sok turista volt körülöttünk. A kiépített sétányokról és többszintes kilátóteraszról alaposan megcsodáltuk az ikonikus, festői kilátást, de a három oszlopból álló sziklatömb szemrevételezésén és fotózásán kívül nem lehet túl sok mindent csinálni, ezért nem töltöttünk el olyan sok időt itt, helyette inkább a közelben fekvő Scenic World nevű látnivaló felé vettük az irányt.

A Scenic World egy nagy látogató- és egyben szórakoztatópark, amit a Kék-hegység legszebb részénél építettek. Ide belépőjegyet kell váltani, ami abszolút megéri az árát. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, nagyon érdemes befizetni ide, és minimum egy fél napot rá kell szánni, ahogy mi is tettük. Nem sokkal dél után értünk ide, és itt töltöttük az egész délutánt. A park délután 5-ig tart nyitva. Egészen zárásig maradtunk, alaposan kihasználtuk az itt kínálkozó lehetőségeket, és nagyon élveztük minden percét. 

A Scenic World egy nagyszerűen átgondolt, profi módon kialakított és megszervezett park, ahol több olyan attrakció várja a látogatókat, mely országos vagy nemzetközi rekord. Az itt található kisvasúttal (Scenic Railway) leereszkedhetünk a völgybe, ami 52 fokos lejtésével a világ legmeredekebb kisvasútja, majd túrázhatunk az elvarázsolt, mesebeli eukaliptuszerdőben a völgyben kialakított sétaösvényen (Scenic Walkway), ami 2,4 km-es hosszával a déli félteke leghosszabb egybefüggő sétánya. A völgybe nemcsak a kisvasúttal juthatunk le, hanem siklóval is (Scenic Cableway), ami 84 férőhelyes kabinjával Ausztrália legnagyobb drótkötélpályás felvonója, illetve utazhatunk egy másik libegővel is (Scenic Skyway), ami egy másik völgy fölött visz át, 270 méteres magasságban, ezzel pedig ez a legmagasabb sikló Ausztráliában.

A belépőjegy kiváltásával kapunk egy karszalagot, amivel korlátlanul használhatunk minden attrakciót, akárcsak egy vidámparkban. Mentünk két teljes kört a legmagasabb siklóval, melynek nyitott ablakaiból és üvegpadlóján keresztül csodálhattuk az alattunk elterülő völgyet, illetve a sziklafal oldalán lezúduló vízesést (Katoomba Falls), amely fölött átlibegtünk. Festői látvány. Szintén két oda-vissza kört tettünk meg a másik siklóval is, ami levitt a völgybe, és amelynek zárt kabinjából gyönyörködhettünk a különböző sziklaformációkban és az erdő sűrűjében, ahová szép lassan leereszkedtünk. Legjobban azonban a meredek kisvasút tetszett, amivel összesen 5 teljes kört megtettünk. A völgyben pedig teljes hosszában végigtúráztunk a kiépített sétányon, ahol egyik ámulatból a másiba esve tanulmányoztuk a körülöttünk levő eukaliptuszerdőt. Az utolsó két kört már úgy tettük meg a kisvasúttal, hogy ki sem szálltunk belőle, csak élveztük az oda-vissza utat a rendkívül meredek pályán. Korábban, 1878-tól 1928-ig szénbányászat folyt a völgyben, és eredetileg a szenet a felszínre szállító csilléknek építették meg a vasúti síneket. Végül felhagytak a bányászattal, és a turizmus vette át a hatalmat, a csillék helyett pedig személyszállító fülkéket szereltek a sínekre, így jött létre ez a világrekorder turistaattrakció. A völgyben is láthatunk a szénbányászatra utaló emlékműveket, szobrokat, például egy szénnel megrakott csillét, szerszámokat és munkásokat ábrázoló figurákat. A sétány mentén található egy pihenőhely és egy kis menedékház is, amit a bányászok használtak annak idején. A látogatóközpont épületében van egy étterem és ajándékbolt is, ahol a délután folyamán ittunk egy kávét, és ettünk egy szendvicset uzsonnára.

Szuper délutánt töltöttünk el itt, nagyon tetszettek az attrakciók, a természeti környezet pedig lebilincselő volt. Ezúttal előnyünkre vált a hideg, borongós időjárás, alig voltak emberek, így annyi kört mehettünk az attrakciókkal, amennyit csak akartunk. A pénztárnál is mondták, hogy egy jó napot fogtunk ki, ugyanis amikor kisüt a nap, és az emberek megindulnak kirándulni, akkor tumultus van itt is. Sorok gyűlnek össze az attrakcióknál, és sokat kell várakozni, míg sorra kerülünk. Egy szép nyári napon bizonyára nem tudtunk volna ilyen kényelmesen és zavartalanul le-fel kocsikázni, libegni, túrázni. Végül tehát nagyon tartalmasra sikerült ez a nap is, minden betervezett látnivalót megnéztünk, és kellemesen elfáradtunk a nap végére.

Következő rész: Ausztrália - összegzés és szervezési praktikumok

Kapcsolódó bejegyzések: